Megkérdezte a Békés megyei hírlap fotósa, hogy a kiállított fényképek közül melyik a kedvencem? Csaknem mind a harminc fotó remek, de habozás nélkül ahhoz a kettőhöz mentem, amit egyből a szívembe zártam, már prima vista, azaz első ránézésre, „olvasatra”. Mindez a KÉSZ alapítványa, a Kárpát-medencei Magyarság Evangelizációjáért Alapítvány (KÁMME) által szervezett, természetesen Kárpát-medencei témákat felölelő kiállítás megnyitóján történt, mindjárt a kezdés előtt a békési kulturális központ kápolnatermében.
A két remekmű egyikén pedig egy idősebb apáca látható, amint – a csíksomlyói búcsú fáradalmait kipihenendő – egy fatönkön ül, felkecskélt lábbal, mezítlábasan, egyik kezében egy félig már elfogyasztott alma, szeme behunyva, arccal meg a nap felé fordul, és szinte issza, habzsolja a Jóistennek lángoló égitestünk által hozzánk közvetített éltető fényét. Megragadó az egész, igazi pillanatkép, vagy ha úgy tetszik, zsánerkép. Az arányok, a fények, a mögöttes tömeg sejtelmes árnyai, a kék ruha ráncai, a mezítelen, kapaszkodásban bizonyosan megerőltetett lábfej valami elképesztő belső tisztaságot sugárzó profán szakralitása (ha egyáltalán lehet ilyet mondani) mellbe verő.
A megkezdett almán a harapásnyomok nem nőies apró rágcsálásra, hanem céltudatos, az evést, a táplálkozást, a létfenntartást szolgáló határozott, jókora falat képzését megalapozó állkapocs mozdulatokra utalnak. Mégis, az egész azt sejteti, hogy bár e cselekvés céltudatos ugyan, de egyáltalán nem zárja ki az ízek élvezetét. Élvezet, mely megejtő, megkapó, annak is, aki csak nézi, de mégis kisebb, mint valami más, valami fontosabb, valami nagyobb, valami égibb. És ez a fény, a felhők közül kibukkanó nap áldó fénye, mely elszakítja az evéstől, és arra készteti, hogy minden tudatosat kikapcsolva behunyt szemmel az ég fele nézzen.
A kézben azonban ott az alma. Nem dobták el, nincs tékozlás, látszik, folytatódni fog a táplálkozás, a test „építése”, de most, a fényképezés csodálatosan eltalált pillanatában a lélek „megetetése” a legfontosabb. Mert ugyan kell a csontoknak a napsugár aktiválta D-vitamin, de az odafordulás most nem ezt, vagy nem csupán ezt, vagy nem tudatosan ezt a célt szolgálja, hanem egy ragyogóan misztikus és egyben ősi, archaikus mozdulatot, pózt, tartást ismétel meg, mely bizonyára már a teremtés óta jellemző ránk, emberekre. De az alma megkóstolása óta biztos…
Nagyon jó kép. Mellbe verően az.
A másik kedvenc a csíkszeredai ételszentelésen készült. Kosarak és csizmák, székely, fekete-piros szoknyaaljak vagy harisnyák elvétve, inkább mai civil öltözetek hosszú sora. Szép fotó ez is, de egy volna a többi között, ha nincs ott egy kislány, aki egyik kosár csipkés fehér terítőjét vagy épp felemelni készül, vagy épp visszateszi a helyére. A lényeg a kislány arcára van írva, tiszta gyermeki kíváncsiság és gondosság. Vajon mi lehet benne, vajon megvan-e még a kalács, sonka, a tojás, a bor, a bárány? Vajon jól elrendeztem-e a szépséges terítőcskét? Ismét csak egy ezer nyelven beszélő pillanat, melyet sikerült a jó szemű fotósnak megragadnia.
És ennyi is lehetne a kép meséje, ám a látottak ismét keltenek bennünk valamit, és előjön húsvét lényege. Gondolatban már messze járunk. Talán épp arra, ahol az idősödő apáca. És mindez a csoda hála egy fotónak. „Csak” egy fotónak.
