„Ez már feltámadás” – Trianon 100 címmel tartotta meg az idei nyári évad harmadik bemutatóját a Gyulai Várszínház. Az Erdélyi Hét során Szilágyi Enikő kolozsvári születésű színművész verses-zenés összeállítással, Cári Tibor és Szabó J. Attila zenésztársainak közreműködésével lépett közönség elé. Az előadás a magyar nemzet szétszabdalását jelentő történelmi tragédiára hívta fel a figyelmet.
Személyes szerzői estet szeretett volna a trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulójára Szilágyi Enikő, a Ceaușescu-éra egyik legfoglalkoztatottabb romániai magyar színművésze, aki a forradalom évében, 1989-ben menekült Nyugatra a diktatúra elől. A történelmi Magyarország szétszabdalása szülei, nagyszülei és dédszülei által érintette, akik áldozatai voltak az eseményeknek: el lettek szakítva az anyaföldtől. Szilágyi Enikő az előadói estet követő közönségtalálkozón elmondta: ezt a tragédiát egyesek annyira nem értik, hogy amikor szóba kerül, egyszerűen csak ennyit mondanak: mit vagytok úgy oda!
Ez a mondat csengett benne, amikor Szőcs Géza marosvásárhelyi születésű költővel és Cári Tibor temesvári zeneszerzővel megalkotta estjét. Valamilyen szinten persze magával is jobban meg akarta értetni, hogy Trianon a nemzet tragédiája. Hiszen függetlenül attól, ki hová születik, mi, magyarok, határon túliak és anyaországiak, egyek vagyunk. Egy a kultúránk, egy a nyelvünk, egy a történelmünk.
Az irodalmi összeállítás háromrészes. Indul a század elejének nagyjaival, Ady Endre és Kós Károly jóslataival, hiszen ők már 1902-ben, 1912-ben és 1914-ben előrevetítik, hogy a tragédia be fog következni. Szilágyi Enikő értelmezésében Ady Endre (István király országa, S ha Erdélyt elveszik?) látásmódja, publicisztikája korbácsütés. Az a szükséges rossz, amelynek napjainkban is van aktualitása, amikor azt látjuk, hogy magyar falja a magyart. Kós Károly Balázsfalvi levelének idézett részlete is bosszantó valóságra világít rá. Az előadó erre külön hangsúlyt is helyez: jobb politizálással, a tévedések elkerülésével talán ki lehetett volna védeni a csonkítást. Szentimrei Jenő elhangzó műve, a Falak a díszlethez adott ihletet. A határok, a határaink a lelkekben, a szívekben és a gyakorlatban is kirajzolódnak.
A középső korszakot Márai Sándor képviseli, aki három publicisztikájával (Új szellem, Patríciusok, A magyar lélek útja) lép be a veszteségekről beszámolók táborába – ugyanezt teszi 1973-ban Székely János A vesztesek című versében –, így közvetíti a Trianon utáni hangulatot. Az ő esetében is felkiáltójelek állnak a mondatok végén. Mert gondok vannak még/már ekkor is. Szét vagyunk esve, képtelenek vagyunk önmagunkra találni, egységben, nemzetben gondolkodni.
Van még egy utolsó korszaka is az előadói estnek: a kortárs. Farkas Árpád költeményeit (Zsoltár, Avaron, Dúdoló, Alagutakat a hóban) az 1970-es években írta, de ma is igazak. Persze attól függ, miként szavaljuk el ezeket, milyen kontextusban. A Szilágyi Enikőében Farkas Árpád művészi jelenléte rendkívül fontos.
A Trianon-műsor létrehozása során a művésznőnek volt egy nagy felfedezése is. Farkas Wellmann Éva költészete, amely megdöbbentette: elsősorban tartalmilag, de gondolatainak játékossága, könnyedsége, ugyanakkor súlya, tragikuma által is. Az Otthon a dadogásban című versét már első olvasatra a sajátjának érezte. Hozzá is szól, de mindazokhoz is, akik elhagyták az anyaföldjüket, lemondtak az anyanyelv mindennapos használatáról, ennek felszabadító erejéről. Végzetes jelenség ez, mivel az anyanyelvet nem lehet belőlünk kiszakítani, benne van a génjeinkben. Trianon ezért is veszteség, vallja Szilágyi Enikő, aki Farkas Wellmann Éva Ha volna nincs című megzenésített versét el is énekelte.
A produkcióban Szőcs Gézától az Esti ima, a Trianoni levél, a címadó Ez már feltámadás hangzott el, befejezésként pedig egy részlet Karinthy Frigyesnek a kisfiához írott leveléből (Levél kisfiamnak). Az összeállításhoz Cári Tibor írt zenét, amelyet saját maga zongorán, Szabó J. Attila csellón adott elő.
Déryné-korszak a szocialista Romániában
Abban a korszakban, amikor Szilágyi Enikő színész lett, 1978-ban, Romániában a legkegyetlenebb diktatúra tombolt. Rozoga autóbuszokkal, sárban, hóban járták a vidéket. Este tízkor mindig elvették a villanyt, ami után a helyi értelmiségiek hozták a gyertyákat, hogy az előadást le tudják játszani. Fűtés soha nem volt. A közönség bundákkal, gyapjúcsergékkel ült a nézőtéren, a színészek félig lefagyva hirdették a magyar igét. Így vitték el a kultúrát a legkisebb falvakba is, nem álltak meg. Déryné-korszak volt ez, amelyben a magyar szó értéke, az anyanyelv, a nemzeti identitás megőrzése a színházhoz kötődött. A nézőnek igénye volt rá. Ugyanezek a házak ma már nem telnek meg, millió lényegtelen apróság vonja el a figyelmünket az élet fontos dolgairól. – Ám isten őrizz, hogy bárki is azt higgye, jobb volt a diktatúrában! – összegzett Szilágyi Enikő a bemutatót követő közönségtalálkozón.
Gurzó K. Enikő
(Magyar Nemzet)
