Tavasszal, amikor a teljes leállás után korlátok között, de újraindulhatott az élet, lakat maradt a színházakon, mozikon, csak szűk körű kiállításmegnyitók, irodalmi találkozók váltak lehetségessé, a legelszántabbak szabadtéri előadásokkal, filmvetítésekkel, koncertekkel próbálták pótolni a pótolhatatlant. Újraindultak a gyárak, megnyíltak a szállodák, zsúfolásig teltek az üdülőközpontok, a repülőjáratokon nem gond a távolságtartás, pár centire egymástól is ülhetnek az utasok, mert a gazdasági érdekek ezt kívánják. Sőt a templomok is fogadhatják a híveket, immár az épületben is, az egyházi lobbi erősebbnek bizonyult a vírusveszélynél, de az előadótermek még maszkkal, ritkított ülőhelyekkel sem működhetnek, s egyelőre hírét sem hallani annak, hogy mikor változik a helyzet.

Úgy tűnik, a mindenkori vezetők számára a kultúra csak szükséges rossz, amely nyeli a pénzt, de „békeidőben” nem illendő bántani, elvégre többnyire értelmiségieknek, kultúrembereknek tartják magukat. Most azonban, e koronavírus elleni háborúban minden banit az egészségügyre, az oktatásra, a gazdaság újraindítására kell fordítani – hangoztatják. És valóban fontos, hogy a kórházak el tudják látni az egyre nagyobb számú fertőzöttet, de jusson hely a más betegségekben szenvedőknek is, jó lenne, ha tanévkezdéskor minden gyermek számára biztosított lenne az oktatás, ha eszköz, tanterem hiányában senki nem kényszerülne lemondani a tanulásról, és elengedhetetlen a gazdaság újbóli felpörgetése is, hisz az termeli mindehhez a pénzt. Ám a művészetek, a művelődés teljes háttérbeszorítása, semmibevétele még így is öreg hiba, hisz a szellem, a lélek táplálékára épp úgy szükségünk van, mint a napi betevőre. Sőt, ilyen ínséges, sok lemondással járó időkben még inkább.

Lehet ingyenélő tücsöknek tartani az alkotóművészeket, és lehetnek a társadalom alappillérei a szorgos hangyák. Sokan sokféleképpen értelmezték már a tanmesét. Minden bizonnyal lehet színház, zene, irodalom, képzőművészet, filmek nélkül élni. De érdemes? A művészetek mindig segítettek átvészelni a nehéz időket, jó lenne hát, ha az ország vezetői, a döntéshozók nemcsak a testre, de a lélekre is fordítanának csöppnyi figyelmet. Hisz, ahogy rengeteg dologról kiderült, hogy a járvány ellenére is különösebb veszély nélkül működtethető, talán szép lassan a kulturális élet is újraéleszthető, mielőtt a pandémiát kísérő káoszban rákapnának a szellemiekkel való takarékoskodás barbár ízére.