Tompa Ernőnek hívnak és szenvedélyem a kerékpározás. Ezelőtt hét évvel kezdtem el igazán biciklizni, 49 évesen. Persze, mint majdnem minden gyermeknek, nekem is volt biciklim, tíz évesen kaptam egy összecsukható Pegast, majd 16 évesen saját keresetemből vettem egy Ukrajnát, amit, amíg katona voltam, elloptak a lépcsőházi ajtó elől. Azzal mentünk túrázni a haverokkal, végigjártuk Háromszéket. Nem sokra emlékszem abból az időből – 1981 –, csak arra, hogy nagyrészt osztálytársaknál szálltunk meg, fejadagra adták a kenyeret, és akkor is volt medve. Aztán?
Aztán nem is gondoltam a biciklire jó ideig, úgy húsz éve egy kis hegyikerékpárral elkerekeztem Torjáig. Egy hétig úgy jártam utána, mint egy cowboy, akinek ellopták a lovat a lába alól, felsértett a nyereg.
2013-ban tért vissza a kerékpár az életembe, az unokatestvérem megengedte, hogy használjam a várostól 12 km-re, Aldobolyban levő kis telkét. Víkendezni. Elmentem egyszer busszal, hát rettenetes volt. A Sepsiszentgyörgy–Illyefalva út szétrázta a lelkemet. Vettem másodkézből egy német biciklit. Így kezdődött.
Biciklizgettem. Egyelőre a telek és Sepsi között. Semmit nem tudtam a modern túrabringázásról, mivel itt nem divat. Aztán hála az internetnek megismerkedtem nagy túrabringásokkal, így találkoztam Darren Alff-fal, Kobra Zolival, Harkányi Árpáddal és Zárug Zitával, akkor nászutas párral – személyesen is, akiknek blogját évekig olvasgattam és végigizgultam, mint egy kamasz.
2015-ben vettem egy jobb biciklit, mémekben olvastam, hogy az élet túl rövid, hogy rossz biciklin bringázz. Aztán utánfutót a csomagoknak, bár azt igazából sohasem tudtam kihasználni. Megalapítottam a Csillagösvénytől a Hadak Útjáig bringásklubot, melynek célja a háromszéki magyar falvak biciklis felkeresése volt. Az első hosszabb utunk Tordára vezetett.
De a kilométerek valójában nem a túrázásokból gyűltek, hanem a mindennapi kisebb, csomagmentes kiruccanásokból. Isten tudja, hányszor másztam meg Sugásfürdőt, a mikóujfalusi emelkedőt vagy a Szent Anna-tavat. Viszont ezek olyan alapot adtak, hogy el mertem/mertünk indulni hosszabb utakra is. Brassó-Pojána, Transzbucsecs, Transzfogaras, és elkezdtem tervezni az első hosszabb külföldi túrámat El Caminoba, Spanyolországba. És akkor…
Majdnem mindennek vége lett. 2016 februárjában egy banális hűlés miatt gerincvelő-gyulladást kaptam. Myelitis cervicalis. A kondícióm elpárolgott. A szerencse a szerencsétlenségben pont a biciklizésből adódó kondícióm volt. Így nem kerültem tolószékbe, ahogy ezen betegek 80 százaléka.
Az addig megtett távolság biciklivel 22 686 km volt.
Új élet kezdődött. Újra meg kellett tanulnom járni, írni, számítógépet kezelni. Két hétig az édesapámtól örökölt bottal jártam munkába. Az úgymond normális életem megszűnt. Azóta is jobb kezem részlegesen bénult, ég és zsibbad, izmaim állandóan fájnak, mint akinek mindig izomláza van. A betegség, ha magától nem jön helyre, akkor gyógyíthatatlan. Sajnos, nem jött helyre. Szedhetnék fájdalomcsillapítót és mindenféle tüneti kezelésre való gyógyszert vagy imunoszupresszánst. Ám ezekről mellékhatásaik miatt lemondtam, inkább visszaültem a biciklire. Itt viszont egy apropó...
Sokfelé lehet olvasni a biciklizés áldásos hatásairól. Valószínű, kényelmes karosszékből a számítógép előtt ezeket vagy megmosolyogjuk, vagy eljátszunk a tudattal, hogy de jó lenne... aztán elfelejtjük. Én csak azt tudom, amivel nekem segített. Az első az volt, hogy a 49 éves koromig kínozó diszkoszsérvem lélegzetelállító fájdalma lassan alábbhagyott, majd teljesen elmúlt. Az aranyeres panaszaim paradox módon megszűntek. Az állandó fáradtságérzetem elillant. Súlyfeleslegem a múlté. Fiatal koromban sem éreztem ennyire fittnek és magabiztosnak magam. Bármit be mertem vállalni. Megismertem saját határaimat, és feszegettem azokat. Egy nap akár 180–200 km-t is meg mertem tenni 30–40 kg-os csomaggal bármilyen időben.
2016 után lassan javult a kondícióm, bár sohasem lesz már a betegség előtti. Viszont azóta több amatőr versenyen részt vettem, és volt, amit meg is nyertem vagy dobogós lettem. És azóta is hangsúlyozom: a legkeményebb ellenfelünk, amit le kell küzdenünk, saját magunk vagyunk. Mikor nem versenyzek, akkor is rengeteg biciklis túrán, kincskeresésen és közös biciklizésen veszek részt. Van, amikor század magammal, máskor ketten-hárman vágunk neki az aszfaltnak, makadámnak, erdőnek, mezőnek. Minden percét élvezem. Az elmúlt években körbebicikliztem Magyarországot, bicikliztem Szlovákiában, Ausztriában. Tavaly a szaploncai temetőig jutottunk el, megmászva a Transz Rárót, útba ejtve a Gyilkos-tavat. Az idén a Transzalpina volt tervben és a Vaskapu, de a túratársak a járvány, egészségügyi és személyes okok miatt lemorzsolódtak, így biztonsági és anyagi okok miatt „csak” egy 941 kilométeres Keleti-Kárpátok és szilágysági túra fért bele. Egyedül. Viszont lassan, de biztosan letapostam 17 314 kilométert, amióta az orvosok egy fabatkát sem adtak az életemért, és összegyűlt 40 000 km.
Ezután? Nem változik semmi. Elgondolkoztam azon, hogy bepróbálom az Everestinget, ha nem is sikerül végig, felhívom a figyelmet a ritka betegségekre a mai excentrikus, covidos világban. Egyik betegség sincs előbbre a másiknál. Az Everestingnek körülbelül felére van fizikai kondícióm, a második felét a lelkesedéssel pótolnám.
Most 55 éves vagyok és remélem, hatvanéves koromig egyre közelebb kerülök a 100 000 kilométerhez.
Addig is hátszelet minden bringarajongónak.
Tompa Ernő
.jpg)
