Az Úzvölgyébe induló háromszékiek a rövidebb, Csíkszentmárton felőli, most már személygépkocsival is könnyen járható úton közelítik meg a mindkét világháborúban heves csaták helyszínét, én a kerülő, moldvai utat választottam. Nem akadályozott senki úti célom elérésében, nem is találkoztam azon az útvonalon autókonvojjal, ellenben meglepett, hogy a duzzasztógáttól hosszú kilométereken át új, kétsávos aszfaltút vezet fel a völgyön. Egyelőre csak mintegy félútig az egykori fűrésztelephez...

A hősi halottak temetője előtt, ahol máskor személygépkocsik százai és buszok tízei parkoltak, most nagyon kevés autó álldogált. Köztük a csendőrök járműve is, tetején antennával. Amúgy az előző évekhez képest nem volt feltűnőbb a rendfenntartó szervek jelenléte, legalábbis láthatóan nem. Román beszédet csak tőlük lehetett hallani.

Idén a járványhelyzet miatt az úzvölgyi megemlékezés ceremóniája nem a szokásos módon zajlott. A koszorúzásra nem az ökumenikus istentisztelet és a – most elmaradt – úrvacsoraosztás után került sor, a koszorúkat érkezésük sorrendjében helyezték el mindazok, akik fontosnak tartották e gesztus megtételét. Így a koszorúzók sorrendje sem maradhatott a régi: ha korábban a még életben levő úzvölgyi veteránok hajthattak főt elsőkként a kőtömbös-kopjafás emlékmű előtt, most Bartha Mihály és Boér Imre – már csak ők ketten vettek részt a megemlékezésen – épp csak be tudták szorítani, hogy az egyházi képviselők felszólalása előtt leróhassák tiszteletüket egykori bajtársaik emléke előtt.

Az ökumenikus istentiszteletet Bucsi Zsolt Tamás református lelkipásztor nyitotta meg, imájában kifejtette: a legkevesebb, amit a temetőben és a szerte a völgyben nyugvó hősökért megtehetünk, hogy értük imádkozunk, áldozatuk előtt fejet hajtunk, még akkor is, ha ebben egyesek akadályozni akarnak bennünket – „mert mi az áldást választjuk az átok helyett”. Bíró Erika református lelkész bibliai idézetre – „az igazság szabadokká tesz titeket” (Ján 8,32) – építette fel vád- és védbeszédét: vádolta az elmúlt két és fél évtizedben zarándokhellyé vált úzvölgyi temetőt tőlünk elorzókat, és azokat is, akik hagyták e kegyeletsértést, és védelmébe vette azokat, akik Isten hitével az igazságért, nemzetünk megmaradásáért harcolnak. Beszédében szóvá tette, az Úz völgyében valami megváltozott, már semmi sem olyan, mint még két évvel ezelőtt volt, amikor valóban békében, egyetértésben tudtunk megemlékezni. „Lehet, mi sem olyanok vagyunk már, megzavartan állunk itt, pedig jó lenne térdre hullni és bocsánatot kérni kimondott és elfogadott részigazságokért, melyek rosszabbak a hazugságnál, bocsánatot kérni, mert még minden ugyanúgy van, bocsánatot kérni, mert engedtük ezt a kegyeletsértést” – utalt a lelkész a temetőben tavaly felállított, az állítólagos román hadseregbeli hősi halottak emlékművére. Eleinknek, a két világháborúban itt elesett honvédeknek egyértelmű volt: életüket kell adni az igazságért – számunkra az a kérdés, érdemes-e kockáztatni, hisz ma mindenki félti a biztonságát, életét, családját. De érdemes-e lehajtott fejjel élni? – tette fel a kérdést, hiszen „őseink nem azért védték e földet, hogy eladjuk, betelepedőknek elkótyavetyéljük, hogy sírjaikon idegen jelképek álljanak”, mondta, majd hitét fejezte ki, hogy „él még bennünk az a szikra, mely hegyeket képes megmozgatni, ha összefogunk”. „Hőseink, bocsássatok meg nekünk” – zárta beszédét Bíró Erika.

Az utána felszólaló Csabai Árpád plébános a János evangéliumából választott idézetre reflektálva kijelentette: ma eszmei harcot kell folytatnunk, hogy a nyugati és a keleti kapukon is csak a tiszta eszmék áramoljanak be, és azért imádkozott, hogy olyan vezetőink legyenek, akik az igazság útján járnak, de nem a világi bíróság, hanem Szent Mihály mérlegével mérlegelik tetteiket. Fohászában azt kérte, Isten olyan igazságérzetet adjon lelkünkbe, melyet semmilyen hamis szél nem fúj ki.

A miatyánk és a három felekezeti istenszolga áldását követően Boér Imre nyugalmazott tanár, úzvölgyi veterán kért szót, visszaemlékezésében megpróbálta felidézni az 1944. augusztus 26-án és az azt követő napokban történteket, amikor a román hadsereg átállását követően az orosz hadsereg betört a völgybe, a gyenge felszereltségű honvédek közül számtalan katonát legyilkolva, sokat fogságba ejtve. Őt is elfogták a Csobánosban, onnan hurcolták négyévi hadifogságba – helytállásáért, de példaértékű pedagógusi pályafutásáért is nemrég átvehette a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, ezért érzett háláját és köszönetét akarta megosztani a megemlékező közönséggel.

Nemzeti imánk, a székely és a régi székely himnusz közös eléneklése zárta a 26. úzvölgyi megemlékezést, a résztvevők azzal a hittel hagyták el a temetőt, hogy jövőben újra a mi zarándokhelyünkre térhetünk vissza.