A honvédség befejezte Erdélyi diadalútját

címmel közli a Miskolcon kiadott Felsőmagyarországi Reggeli Hírlap 1940. szept. 14-i, szombati számában: A honvédség erdélyi diadalútja pénteken folytatódott. A csapatok csütörtökön elérték a demarkációs vonalat Zsombor dél, Felsőrákos dél, Köpec nyugati vonalában, a menetcélt Szárazajta, Mikóújfalu általános vonalában, pénteken reggel 7 órakor pedig megkezdték az utolsó területsáv megszállását. Amerre mentek, virágesőben, zászlótengerben vezetett át útjuk. Sorra vonultak be a szép székely falvakba, ősi székely városokba, Bölönre, Előpatakra, Sósmezőre, Bereckre, Kézdivásárhelyre, Sepsiszentgyörgyre, Kovászna fürdőhelyre, Uzonba és Zágonba, Mikes Kelemen szülőhelyére. A lakosság mindenütt egetverő lelkesedéssel fogadta a honvédeket és lelkesen éltette a Kormányzót, Magyarország nagy barátait, a honvédséget, gróf Teleki Pál és gróf Csáky Istvánt. A területsáv alsó részén a honvédség elérte az új határt, oldalt pedig a Kárpátok vonalát, az Ojtozi szorost és a megszállás kilencedik napján ezzel befejeződött a nekünk ítélet erdélyi részek átvétele.
 

Magyar zászló leng a határon

Befejeződött a visszacsatolt erdélyi részek megszállása. Magyar zászló leng már a Keleti Kárpátok történelmi határán című tudósításában a Budapesten kiadott Függetlenség 1940. szept. 14-i (VIII. évf. 209. sz.) számában közli:

Pénteken reggel hét órakor indultak el a seregek, hogy a kijelölt utolsó sávot is megszállják. Bevonultak Sepsiszentgyörgyre s Kézdivásárhelyre, ebbe a két nemes egyszerűségű, régi, tiszta székely városba. A történelem mindig súlyos feladatot rótt ki rájuk, s ők teljes odaadással és áldozattal vállalták. A negyvennyolcas szabadságharc nekik köszönhette ágyúit, legmerészebb és legvitézebb honvédeit, a végső ellenállás hősi lendületét, diáktüzéreit, arzenáltelepeit. A megszállás két évtizede alatt makacs, bensőséges ellenállással őrködtek a székely kultúra fölött és ápolták egyházaikban, iskoláikban tovább az erdélyi hagyományt. Zágon a legtávolabbi pontja Délkelet-Erdély határának. Mikes Kelemen szülőhelye, a havas hókoronája alatt úgy él a magyar szívekben, mint a székely gondolat és szépség kiteljesülése. Az ojtozi szorosnál is magyar katona áll őrt s a székely határőrvidék népe immár megbékélt szívvel és önérzettel nézhet fel bérceire, itthon vannak, hazatértek. A diadal dübörgése elhalkul a beteljesedésbe, az örömkönnyek felszáradnak, holnap kezdődik az új élet, a munka. A kötelesség, melyet olyan méltóan átérzett mindig Erdély népe.
 

Bevonulás Sepsiszentgyörgyre

Lelkesen ujjongó tömeg között vonult be Sepsiszentgyörgyre a magyar hadsereg címmel részletes tudósítást közölt a helyi lap, a Székely Nép 1940. szept. 16-i, hétfői számában:

A város hangyabolyhoz hasonlóan nyüzsgött. A falvak felől hosszú szekér- és kocsisorok igyekeztek a központ felé. S ahogy haladott az óramutató, úgy változott a kép. A lovak füle mellé piros-fehér-zöld pántlikák kerültek s a házak homlokzatán rövid negyed óra leforgása alatt megjelentek a magyar zászlók. Zászlók? Valóságos zászlóerdőbe öltözött Sepsiszentgyörgy. Ami ezelőtt félórával a lehetetlenséggel volt határos, az most a legcsodálatosabb eleven valóság lett.

– Nem tudom elhinni, még most sem, hogy látom – mondja egy kisírt arcú öreg néni. De mások is sírnak. A legerősebb férfiak szemében is ott ragyog a meghatottság könnye.
 

Eső és ünnepi hangulat

Vigasztalan őszi eső csepereg. Nem akar elállni, pedig több ezer háromszéki ember imádkozik ezért. Az eget kémleljük már korán reggel. Szürke fellegek borítják az eget. (…) Dicséretünkre legyen mondva, az eső egy cseppet sem zavarta az ünnepi hangulatot. Ahogy szokták mondani, még a potyogó vénasszonyokat is elszenvedtük volna. Ömlött a nép valósággal a díszemelvény felé. A rendfenntartásra kijelölt árkosi, kálnoki és kőröspataki tűzoltók is megérkeztek. Katonás rendben jöttek saját zenekarukkal. Pillanatok alatt megvonták a kordont és rendet teremtettek. Az útvonal tiszta lett, csak kétoldalt állt sűrű sorokban a tömeg. Az egyesületek is felvonultak és elfoglalták a kijelölt helyeket. Külön a városiak, külön a falusiak. Szebbnél-szebb zászlókat hoztak a dalárdák, ipartestületek, tűzoltók. A zászlók nagy részét idáig rejtekhelyeken őrizték s csak most szedték élő, hogy a diadalmas magyar ujjongást szentebbé, igazabbá, díszesebbé tegyék ezen az esős, hűvös őszi reggelen…
 

Virág és ujjongás mindenfelé

A díszemelvényen lázas sietséggel végezték az utolsó simításokat. A díszkapuk már teljes pompájukban várták a bevonuló magyar katonákat. A főútvonal teleszórva virággal. Az igen nagy százalékban magyaros és székelyes ruhákban megjelent nők egész öl virágot szorongattak, hogy a bevonuló katonákra virágesőt hullassanak.

A városháza homlokzatán gyönyörű címert csináltak virágokból, alatta ezzel a felírással: „Éljen Nagy-Magyarország!“ A tömeg pedig nőttön-nőtt. Valamelyik óvoda csöppségei pompás sikert arattak, amikor az „Erdélyi induló” hangjai mellett vonultak fel ízléses székely ruhácskáikban. (…)
 

Megérkeznek az elővédek

Lassan-lassan a fellegek is szakadozni kezdenek s rövidebb-hosszabb ideig az eső is szünetet tart, hogy később kisüssön a nap. Nem kell már sokáig várni s befutnak az első motorkerékpáros elővédek is. Virággal borítják el őket. Boldog mosolygással tűrik az ünneplést, de gyorsan tova sietnek Illyefalva felé, majd visszatérnek és ide-oda cikáznak a városban, végül újra visszarobognak a Csíki-utca felé.

A tömeg hangulata leírhatatlanul lelkes. Egymás kezét szorongatják s egyre ismételgetik: Úristen, csakhogy megérhettük ezt is…
 

„Erdély magyar föld”

Közben sorra felvonultak a brassómegyei csángók, regáti és a leszakadt erdélyi részekről való menekültek s kórusban követelték vissza Brassót, Temesvárt, Gyulafehérvárt, Aradot, Enyedet stb. A tömeg is lelkesen csatlakozott a tüntetőkhöz. Nem, nem, soha! Piros-fehér-zöld, Erdély magyar föld! stb. kóruskiáltások hangzottak mindenfelé. Csak akkor hagyták abba, amikor befutott egy-egy apró „Balilla”. A bennülő tisztek kinyújtották a karjukat és szorongatták mindenki kezét, aki közel tudott férkőzni hozzájuk. Egyik ilyen kocsival szentgyörgyi születésű, vagy háromszéki származású tisztek is jöttek. Ezeket aztán sorra ölelgették s a főcsapat érkezése felől érdeklődtek.
 

„Minden székely katona”

Végre tomboló lelkesedés közepette a késő déli órákban a főcsapat gépkocsiosztagai is befutottak. Soha olyan ünneplés nem fogadott még hadsereget. A tömeg szinte önkívületi állapotban szórta a virágot, éljenezett. Legjobban a szívét szerette volna kiszakítani mindenki s odavinni eléjük eleven tanúbizonyságul. A lelkesedés nőttön-nőtt, miközben a műszaki katonák a hangfelvevő mikrofont szerelték fel egy menyét gyorsaságával. Rövid pár perc leforgása alatt megjelent (vitéz dálnoki) Miklós (Béla) vezénylő tábornok két őrnagy-adjutáns kíséretében, akit báró Szentkereszty Béla a következő lelkes szavakkal üdvözölt:

Tábornok úr! Mint a Magyar Párt háromszékmegyei elnöke, Háromszékmegye egész lakosságának nevében legmelegebben üdvözlöm e történelmi napon, mikor a dicső magyar honvédség bevonult és minket felszabadított. Méltóztassék elhinni, hogy ez az óriási lelkesedés, amelyet lát, nem szalmatűz, hanem egy 22 éven át elfojtott zsarátnoknak felrobbanása, mely levegőt kapott. E tűz tovább fog égni örökké, mint örömtűz, mely egyszersmind meleget ad mindenkinek és különösen a most kinyílt, eddig összeszorult szíveknek, melyek mindegyikéből kihullott egy kő. E kövek megőrzendők, mert ezekből épülnek azon új várak, melyek s szorgalmas újjáépítő munkát és a fegyelmet foglalják magukba. A székely nép régi katonanép és nyugodtan állíthatom, hogy minden egyes székely kor- és osztálykülönbség nélkül magyar katona. Nyugalmat és örömet hoztak nekünk, ezt küldte Őfőméltósága, a Kormányzó úr, kit az Isten sokáig éltessen.

A nagyhatású, tomboló lelkesedést kiváltó beszéd után Séra István, a Székely Gárda parancsnoka állt a mikrofon elé és a következőket mondotta: Nagyméltóságú Tábornok Úr! Séra István volt tényleges főhadnagy, a régi nemes székely 2 ik határőrezred mintájára szervezett határőr- és önvédelmi csoport háromszékmegyei parancsnoka, alázatosan jelenti: A háromszékmegyei határőrcsapat létszáma: 50 tiszt, 500 altiszt és 16 000 ember. (…) Midőn, e fennkölt és ünnepélyes pillanatban, határtalan hűséggel és székely becsülettel a Főméltóságú Kormányzó úr kezébe teszem le a parancsnokságot, mint legfőbb Hadárunknak jelentem, hogy parancsára – mint székely őseink évszázadokon át – saját költségünkön is készen állunk a megnagyobbodott Magyarország függetlenségének és határai épségének megvédésére egy emberként harcba szállani. Kérésünk csak az, hogy mi is, mint őseink mindig a „székely” nevet viselhessük…

Kézdivásárhely ünnepe

A Magyar Távirati Iroda jelentése nyomán a Budapesten kiadott Újság című lap 1940. szeptember 17-i számában közölte:

Ragyogó napsütésben vonultak be a magyar csapatok Kézdivásárhelyre. Hatalmas tömeg szorongott a város nagy, közel félkilométer hosszú főtérén. Ott várta a téren a bevonuló csapatokat Kézdivásárhelynek a szabadságharcból megmaradt és ereklyeként őrzött golyószaggatta zászlaja, amelyet 1848-ban a székely ágyúöntő, Gábor Áron hordott kezében. Virágeső és dörgő éljenzés fogadta a bevonuló csapatokat. Elsőnek Bálint István alpolgármester, majd az egyházak szónokai, a tűzharcosok és rokkantak vezetőjének beszéde következett. A beszédeket gyakran félbeszakította a hatalmas tömeg fel-feltörő lelkes éljenzése. Az ünnepség a Szózat eléneklésével ért véget. Azután megkezdődött a magyar csapatok díszmenete.

Összeállította: Szekeres Attila