Magamfajta, könnyen meglóduló képzeletű tárlatlátogató, ha igaz művészettel találkozik, hamar gazdagítja tekintetét a falakról csüngő élettel, minthogy képzőművész barátaim műtermeit látogatva nem kerülik el figyelmemet a helyiség kiegészítő relikviái, a letűnt népélet tárgyi emlékei. Mert a legkorszerűbb törekvésű művészember is őrizget néhány bokályt, másutt festett bútordarabok, öreg rokkák vagy éppenséggel kicsorbult ekevasak figyelmeztetgetnek a honnan jöttél? számontartó hangulataira. A nyolcvan éve született és tizenegy éve eltávozott Plugor Sándor budapesti vigadóbéli nagyszabású életműtárlatán a szétágazó tematikájú, egész romlandó életünkbe lelket lehelő sorozatainak öregemberei, háziállatai vagy akár Krisztus-korpuszai előtt is felötlött bennem, hogy az ő sepsiszentgyörgyi műterme sarkába is elkelt volna egy illatos szénával tömött jászol vagy legalábbis egy szögön függő zabos tarisznya, oly csontsoványak még mindig e földi létet benyargaló lovai, de hát – tárná szét karját –: szárnyas kiscsitkóját is szülőföldje abrakoltatta Pegazussá régen, s engedte szélnek a poézis végeláthatatlan mezőin.

Lósorozat, 1985

P. S. emberi lényéből fanyar humor, öniróniára való hajlandóság és kesernyés kiegyensúlyozottság árad, bárddal faragott arca, nagy csontú ujjai a földművelő ősökre utalnak vissza, komótos, lassú tempójú beszéde is messzi, mély feszültségben rejtegeti a szavak magvát: dehogyis van szüksége szavakra, ráérős alapossággal tellegeti egymás mellé őket, mint ki érti: megélt és megfájt világa elmondhatatlan, s amúgy is ott lüktet ujjhegyeiben, csupán darabka papír, irón szükségeltetik.

Költők képírójának is tartják, s ha grafikus oly nagyon a poézishez szegődik, miként ő, könnyen gyanúba keveredhet a szakma papjai előtt –: híjával volna tán a külön világot teremtő erőnek? Plugor egy-két könnyen lebbenő vonással cáfol, az ő lírája megismert és megtapasztalt dolgok és arcok mélyéről sugárzik, nem közvetít költő és közönség között, hanem leheletfinom vonalakkal felrajzolja a maga megszenvedett világának kontúrjait, hozzászól a nagy közösségi élményhez és gondolathoz, sosem különvéleménnyel, csak saját árnyalatokkal. Ezért mer művelni már-már istenkísértésszámba menő dolgokat: verseskönyvbe rajzol anélkül, hogy ismerné annak minden sorát, kicsippent poémából kétsornyit, és saját formanyelvén újrafogalmazza, olyanténképpen, hogy vonásai­ban egy közösség közérzete is föllelhető.

Lóidő, 1993

Több ízben keveredtünk bensőséges viszonyba képírt világ és írott szó kapcsán, szálazgatván együtt Csokonai, Petőfi, Ady, József Attila metaforáit, költői képeit, miközben köréjük zsibongatta a saját tapasztalati világát. És készített kísérőrajzokat román népballadákhoz, Tamási Áron, Illyés Gyula, Sütő András, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos munkáihoz, elhíresült lovaival benyargaltatta egyik verseskönyvemet. Amikor illusztrátori megbízatást ajánlottak néki, dárdaként szegezte rám filctollát: miről is szól az a könyv? Hogyhogy miről szól!, hökkentem meg, bosszúsan vonogatva vállam, ott van, el lehet olvasni. De ő már összecsippentett szemmel méregetve, fosztogató kézmozdulatokkal rajzolni kezdett, hagyván, hogy kelletlenül kulcsszavakat pötyögjek fojtott indulatokról, tönkretett életekről, késekről, csontokról, suvadásos dombokról, lázongó erdőkaréjokról, gazdáikhoz idomuló háziállatokról, lovakról, csupa ín, csont és bőr, mégis szilaj kis hegyi lovainkról. – Ló, ez az! – ujjongott föl, s miközben darabos, hirtelen szántású vonalakkal nekilátott magához venni arcom vonásait (amint hamarosan kiderült, még csak távolról sem hasonlatosak bármely fotog­ráfiámhoz, bár ritka óráimban belülről gyakorta láttam magam ilyennek). – Ló, ó, lovak!, lelkesedett hosszasan, s máris nyergelte, kantározta képzeletét, megvallván, hogy legfenségesebb néhai háziállatunk, okos és szilaj, méltóságos és szelíd paripánk, mely régóta galoppol felénk mitológiák ködén, művészetek históriáján is át, ugyancsak kedvenc jószága, s régóta kísérti a vágy, segedelmével fogalmazni meg közérzetét.

Lósorozat, 1993

Derék laikusként közelebbről is kíváncsi lettem a motívum fogantatására, s firtatódzván megtudom, hogy a bölcsőhely körül, honnan grafikusunk oly meghatározó gazdagsággal meríti élményanyagát, csupán sóvárgás képében legelészgetett a táltos, a kökösi Plugoréknak csak két soványka, beteges tehénkére futotta, azok közül is hol egyik, hol másik vetette égnek lábát, hogy igavonó nélkül maradással rémítgesse a családot. De ha még került volt légyen is istállójukba ló, magukkal sodorták a hadak az apóval együtt, aki a két nagy háborúban tíz esztendőt kényszerült odalenni; így hát P. S. első lóélménye csupán egy szilánkok sebesítette, vakította jámbor lovacska lehetett, mely békésen tűrte, hogy hátán huszárosdit játsszanak a falubeli gyermekek. Ide dereng még a kavargó emlékködből néhány, faluvégi aknazár közelében bóklászó fáradt katonaló, melyek a gyermeki képzelet számítása szerint bármely pillanatban levegőbe repülhettek volna; lovat is hát maga kellett teremtenie magának – s a többi már rajz és poézis, indulat és látomás, gondos veszélyérzékelés, P. S. világa egyik vezérmotívumának szervezői. Rajzolta és festette térdre-térdre bukó és mennybe ágaskodó, szétrobbanni és fénybe ivódni kész, az élő hús melegét lüktető és fémszürkés borzongású, vergődő, megváltásért nyerítő, katartikus sugallatú lovait, vallomásos grafikai sűrítményeit egy panteisztikussá tágult látásnak, szívós következetességgel fogalmazván újra és újra háborús nemzedékének minden bőr alá szorult szorongását, pusztulás elleni tiltakozását, mindenség-lélegzetű áhítatát.

Öntörvényű, külön világ a Plugoré mindenképpen. A Szi­lágyi Domokossal közös, nagy sikerű Öregek könyvének rajzai sem a poéma illusztrálásául készültek. Ha nem is gyermekkora óta komponálgatja az idős emberek fia (születésekor apja negyvennyolc esztendős), de mindenképp meghatározó volt az élmény (Pietás! – miként maga nevezi), mellyel a háborúból s tífuszból megtérő apát fogadta. Két asszony vonszolta be az állomásról a csontra soványodott, vadidegen öregembert: a te apád!, hökkentették belé a felismerést, s a látvány döbbenete fehér papírlapokon azóta is számtalanszor felizzik, öregjeiben az élés végeredményét és egyfajta totalitását keresi, e munkák nem is igen tartanak rokonságot a könnyed zsánerrajzokkal, ereje, eleganciá­ja és fűtöttsége van vonalainak, őket gondolati-szellemi szférába emelni. Szemhez-szívhez szóló grafikája (olajfestményein is a grafikai elem az uralkodó!) éppen ezért egyszerre hagyományos és korszerű; mer ölbe ejtett kezet rajzolni, s néhány arcvonással élettörténetet – az élést rajzolja, sosem annak képletét. Tusa, grafitja szinte csak simogatja, bűvölgeti a világot, míg legbizalmasabb és legsejtelmesebb kontúrjai felsejlenek; nem rögzít, az ő finom és határozott vonalai bármikor odébb lebbenhetnek, alakjainak gesztusai, arcvonásai elevenen élik létüket.

Hadd sarkallja hát őt is a jó szándék: vajha támogatásával e lét valamicskével örökkévalóbb lehetne.

A Plugor Sándor című albumot az MMA Kiadó jelentette meg