Nagy tisztelettel és rokonszenvvel olvastam mindig az írásait. Esztendők során nemcsak én, de az újság minden olvasója egy nemzeti elkötelezettségű újságírónak ismerte. Az újságírásnak manapság vannak olyan nagyon modern és tőlem nagyon idegen szabályai, amelyek az újságírót kötődés nélküli, szenvtelen, adat- és hírközlő robottá tennék. Viszont a magyar újságírásnak megvannak a maga, ettől igencsak eltérő hagyományai. Nagy újságíróink sosem voltak elfogulatlanok vagy épp közömbösek, ha a magyarságról vagy a magyar nyelvről volt szó! Ők nemcsak tájékoztattak, de tanítottak és neveltek, irányították, vagy legalább befolyásolták a magyar közgondolkodást.
Ha azt mondom, hogy a Háromszék és több újságírója, köztük ön is, a magyar újságírás legszebb hagyományait élteti, akkor erre gondolok. Ezért jobb a helyzet Háromszéken, mint nálunk, Vásárhelyen, ezért látnak ott tisztábban az emberek, és ragaszkodnak jobban a nemzeti értékekhez, mint nálunk, ahol a Népújság nyomja rá a maga bélyegét a közgondolkodásra.
Ennek következményeként, ha ön azt írja: ,,Ha 128 székelyföldi önkormányzat teszi meg a lépést, ha sok száz, ezer magyar hozzászól az ügyhöz, többé nem lehet vitatni az igény valóságát és jogosságát", akkor ezzel az autonómia mellett mozgósít. Nehéz lesz eldönteni — és nem is szükséges —, hogy az SZNT határozata mozdított nagyobbat a székely autonómia ügyén, vagy az újságíró kitartó elkötelezettsége. Írhatja viszont azt is: ,,Az SZNT egyébként jó szándékú kezdeményezése újból kampánykellékké teszi az autonómiát. Ahelyett, hogy egyre erőteljesebb céllá válna, bársonyszékek megszerzésének eszköze lesz, s így tovább kopik, értéktelenedik a választók szemében. A mérleg megvonásánál kiderülhet: több volt a kára, mint a haszna." Ezen el fog gondolkozni az is, aki addig úgy gondolkodott, mint ön, amikor múltkori cikkét írta, ahonnan az első idézetet kölcsönöztem.
Nem szeretem, ha közéleti szereplők kioktatják az újságírókat, ha a maguk pártfogására meg akarják nyerni vagy győzni őket. Ezért nem írok, nem írtam soha a maihoz hasonló levelet. Ha most megteszem, pont az indít erre, mert lényeglátóan most is olyan kérdésre tapintott, ami úgyis a levegőben van. Tehát szabad-e az autonómiát — ahogy ön írja: — bársonyszékek megszerzésének eszközévé tenni? A válaszom, nyilván: nem.
Tizennyolc éve kerül a román parlamentbe a mi szavazatainkkal, a mi képviseletünkben tucatnyi képviselő, akinek szava sem volt a székely autonómiáról, hogy szándékokról, akaratról ne is beszéljünk. Ne jött volna el az ideje annak az autonómia-népszavazás után, kétszázezer igen szavazat után, önkéntesek százainak áldozatos munkája után, hogy a jelöltektől számon kérhető ígéretet kapjunk, vagy még inkább kikényszerítsünk, Székelyföld autonómiája ügyében? Miért dolgoztunk akkor az elmúlt években? Hallgathatnak-e tovább a székely önkormányzatok ebben a kérdésben? Mi és ki válik hiteltelenné, megkopottá, ha a bársonyszékek megszerzői a választóiktól kapott hatalmat a jövőben sem arra fordítják, hogy megteremtsék Székelyföld szabadságának intézményeit? Hiszem, hogy nem az emberek, nem a közösség szabadságvágya fog megkopni, hanem az ígéretszegők, azok, akik egyféleképpen beszélnek, és másképp cselekednek. Az autonómiatörekvés ebben a megközelítésben nem eszköze a bársonyszékek megszerzésének, hanem színvallásra kényszerítő erő, amelyet — akár titkolva az ellenérzést — vállalni kell. A Háromszék mai olvasói közt volt olyan, akinek gondolatában árnyék vetődött a Székely Nemzeti Tanácsra. Talán olyan is, aki elfordult tőlünk. Mi mégsem tehetünk mást kampányban és azon kívül, mindig, mint hogy éljünk az eszközökkel, amelyek rendelkezésünkre állnak, és cselekedjünk a célért, amelyre szövetkeztünk. Ha magunkra maradnánk teljesen, akkor is ezt tennénk. De szó sincs arról, hogy magunkra maradjunk. Számítunk minden székelyre itthon s messzi országokban, ahonnan hazahívná az elvándoroltakat a székely önkormányzás. Számítunk minden magyarra, hiszen nemzeti érdek Székelyföld autonómiája. S számítunk a jövőben is a Háromszékre és minden újságírójára, hiszen éppen ön írta alig két hete: A Háromszék továbbra is a rendelkezésükre áll! Mondhatok-e mást, mint azt: Úgy legyen!
Tisztelettel, Izsák Balázs
Tisztelt Izsák Balázs!
Nem az SZNT-nek és főként nem önnek, a közképviselet elnökének szólt szemrehányásom. Az öt évvel ezelőtt létrehozott szervezetnek köszönhető, hogy ma már egyre gyakrabban, egyre többet beszélünk erről a kérdésről, ön pedig különböző politikai tisztségek felajánlásakor bebizonyította, felül tud emelkedni személyes ambícióin, a cél érdekében bársonyszéket is képes visszautasítani.
Eszközeik rendkívül korlátozottak, így számomra is érthető, minden lehetőséget igyekeznek megragadni, hogy ne csak napirenden tartsák, de előmozdítsák az ügyet. Igaza van, választott képviselőinknek nyíltan vállalniuk kellene az autonómiaharcot, kampányban tett ígéreteiknek számon kérhetőnek kellene lenniük. Csakhogy mindannyian tudjuk, a kampány arról szól, amit a választók hallani akarnak, a majdani munka pedig arról, amit a párt (szervezet) vezetői jónak látnak, irányként meghatároznak. Markó Béla elnök is könnyen és gyorsan változtatja véleményét, előbb lehetetlennek és fölöslegesnek nevezi az autonómiáról szóló népszavazást, majd hajlandó tanulmányozni az SZNT dokumentumait. Mit várhatunk akkor attól az egyszerű képviselőtől, szenátortól, akinek se szava, se különösebb ereje nincs a szervezetben? Vagy besimul, alkalmazkodik, vagy teljesen ellehetetlenül, egymagában tehetetlenné válik. Ezt nagyon pontosan tudják a jelöltek is, így bármit ígérnek most, a bársonyszék elnyerése után elveszíti jelentőségét.
Bizonyos szempontból jó, hogy egyre többet beszélünk az autonómiáról, ugyanakkor a dolog hátulütője, hogy az embereknek lassan elegük lesz abból, hogy semmilyen konkrét előmozdulás nem történik. Ez sem az SZNT hibája, hisz amit tehet, megteszi, de politikai támogatás nélkül csak az egy helyben topogás folytatódik, amely érdektelenséghez, közönyhöz vezet. Tudom, ezt a politikai támogatást igyekeznek elnyerni, erről szóltak a közelmúlt tárgyalásai is, de félőnek tartom, az ígéretek a kampány lejártával semmivé lesznek. Nem az SZNT-től, nem öntől kértem számon az autonómia kampányeszközzé tételét, hanem politikusainktól. Azoktól, akik számára csak egy szavazatszerző, retorikai fordulatot jelent az önrendelkezés. Adná az Isten, hogy igaza legyen, és az autonómia kérdése valóban színvallásra, mi több, tettekre kényszerítse őket. Nekem személy szerint támadnak kétségeim.
Tisztelettel, Farkas Réka
