Minden derűlátó prognózisra legyintettem már ’89 végén, de mikor december közepén hallom a 168 óra rádióműsorában, s olvasom később nyomtatásban is, hogy Lengyelországban majdnem tízévi vajúdás kellett, amíg összeomlott a rendszer, a Szovjetunióban öt évet vett igénybe, Magyarországon két év, az NDK-ban két hónap, Csehszlovákiában két hét, és lehet, hogy Romániában elegendő lesz egyetlen délután, rögtön felkaptam a fejem.
Az ingalengés elvét követve, mondja az elemző, az az ország, mely túl sokáig volt kifeszítve a túloldalon, gyorsabban lendül át a másik oldalra. Most őszintén hinni akartam a jóslatnak, s továbbfokozva a jövőt már láttam a szomszédos országok küldöttségeit, miként érkeznek hozzánk demokráciát tanulni, gyors gazdasági fellendülés receptjét ellesni, kisebbségi jogokat tanulmányozni.
Aztán az ingalengés nem feltétlenül követte az elvárásokat, de hát türelem: átmenet ez, csak idő kérdése minden. Várunk az utórezgésekre. Kilencvenkettő februárjában helyhatósági választások, a szavazókörzetekben a legváltozatosabb felvételeket készíthettem a kucsmák, kendők alól élcelődve társalgó erdővidéki tömegről, szinte azonos kép fogadott Bölönben, Ajtán, Baconban. Kisebb vitákat leszámítva, derültség mindenütt. Egyetlen választási képsor, amit örömmel sokszorosítottam. Eszembe jutott, hogy kilencven márciusában Budapesten, Veszprémben fotózhattam még egy igazi plakátháborút. Hátat fordító, hájas nyakú szovjet katonatiszt feje, a felirat átszeli a koponyát „Tovarisi konyec” felirattal. Orosz István grafikusművész világot járt plakátját, melyet később a balti államok is előszeretettel idéztek, kampányában az MDF használta, meg is nyerte ezzel a csatát. A másik emlékezetes hirdetőív: Brezsnyev és Honecker utolsó csókja alatt fiatal pár teszi ugyanezt. A két eseményt „Tessék választani!” szövegrész szakítja félbe – ezzel a plakáttal a Fidesz üzent a választóknak. Előbb menjenek a szovjetek, utána jöhet a csók. Azóta is keresem a szellemes politikai plakátokat környékünkön, de legfeljebb a jelölt képmását láthatom, az ő kedvezően retusált arcukból kell kiolvasnunk az ígéretes jövőképet.
Előkerestem a többé meg nem ismétlődő első választási képsorokat, tudva, mindenben az első a döntő. Ha már az inga-elmélet – legalábbis helyileg – csődöt mondott, igényes, humoros plakátjaink messze elkerülik tájainkat, ezek a kucsmák, kendők alól vidáman élcelődő erdővidéki emberek legalább több bizalmat árasztanak, mint a politikai elemzők, hangzatos gazdasági ígéretek összessége. Valahogy a „Segíts magadon!” feliratot képzeltem hozzá, a fotót átszelve, átlósan. Csakhogy ezzel a szöveggel sebtében elúszott a választási győzelmem utolsó reménye is.
