Egy kicsit megrepedt az alján a műanyaglap, de attól a víz még nem folyik el, a vízmelegítő is eltörött a nagy sertepertélés közben (csak az oszi meg ne tudja, jól kezdődik!), de majd vesznek újat, s persze halakat, meg egyebeket, mindent, ami kell egy tisztességesen berendezett akváriumba. A halakat már ki is nézték, összedobják a pénzt, és hajrá!

A gyermek hosszas vívódás után iskolát váltott, nem volt könnyű döntés, fontos személyes kötődések húzták vissza, maradhatott volna, aztán mégis váltott. Sovány vigasz volt részemről, hogy annak idején én is váltottam (szerettem a régi sulit, de nem ment a matek, szóval...). És nem a Holdra lövik ki, a kapcsolatok megmaradnak. Volt pár sírva-röhögve átdumált esténk, amíg letisztult a kép. Szóval, új fejezet, új emberek. Új, szöveges iskolacsengő, amit többször is meg kell hallgatnom a telefonján, tényleg ötletes, jópofa, nekem is tetszik. Mindennap a szokásos kérdés, amikor hazajön, hogy: na, milyen? Igazából kérdezni sem kell, mondja magától. Átragad rám is ez a kezdeti izgalom, és közben aggódom, hogy meddig tarthat? Hát nem sokáig. Pár nap, és a suli két hétre bezár, a vírus megtalálta a kiskaput. Az is sovány vigasz, hogy nem az én előrevetített negatív gondolataim vonzották be a rosszat. Igazából nem is negatív gondolatok voltak, pusztán sejtés. És lőn. A gyermek fegyelmezetten ül a házban, csak edzésekre jár el. Nemrég tértek haza az országos kosárdöntőről, és a megérdemelt pár napos pihenés után megpróbálnak valamiféle normalitás mentén haladni tovább. Kérdés, meddig? Isten őrizz, hogy valamit előre vetítsek! Csak hát...

Meddig megy ez így, meddig lehet ép ésszel bírni, mi marad ki iskolás és egyetemista gyermekeink életéből? Miféle tudás, tapasztalat, aminek később súlyos következményei lehetnek? Elkötelezett tanárok legelszántabb, hősies törekvései mellet is. Hogyan lehet például egyetemistaként szakmát megalapozni, tanulni ilyen körülmények közt? És még ezer kérdés válasz nélkül. Lassan ezt a bizonytalanságot is megszokjuk, már csak ilyen az emberi természet. Alkalmazkodunk, működik a túlélési ösztön. És nincs más lehetőségünk, mint kapaszkodni abba, amibe lehet, feltalálni magunkat, és megtenni minden tőlünk telhetőt, hogy ne essen szét még jobban az élet velünk, körülöttünk, bennünk. Hogy miként? Jó kérdés, én naponta keresem erre is a választ. Még vagyok, és nem bolondultam meg...

A gyermek matekórán ül, nem akarom zavarni, csak elköszönök, és megkérem, hogy szünetben vigye le a szemetet. Röhögünk, pedig nem is poénnak szántam.

Majd csak az akváriummal is lesz valami...