Mihail Jurjevics Lermontov (1814–1841) orosz költő, regény- és drámaíró sokrétű művéből általánosan ismert regényét, a Korunk hősét olvastam boldog ifjúkoromban, és jegyeztem le belőle néhány megfontolandó gondolatot. Érdemes továbbgondolni.
„A becsvágy nem más, mint az uralkodás szomjúsága. És mi a boldogság? Kielégített büszkeség.”
A lovashadnagy Lermontov szenvedélyes hangú versben gyanítja a költő Puskin megrendezett párbajhalálát, a cárközeli tisztek közreműködésével. A kor szokása szerint a becsület megvédése párbajjal Lermontovnak is a végzete lesz, alig 27 évesen, tiszttársa pisztolya által.
Becsvágy, boldogság? A hétköznapi emberek életében is fontos mindkét lelkiállapot. Tudatosan vagy szándékainkban, nem megfogalmazva, hanem ösztönösen törekszünk eljutni képességeink maximumához, egyfajta „uralkodáshoz” szűkebb-tágabb körünkben. Ez a vágy („szomjúság”) életünk legszűkebb közegében, a családban, tágabb közösségben a munkahelyen, még fennebb, a kor társadalmában valósulhat meg – mert a kielégítést nyert boldogság levegőjével jutalmazza büszkeségünket önnön értékeinkre. Személyi tragédia csak akkor származik belőle, ha megvalósíthatatlanul magasra helyezzük elérendő céljainkat, messze túl valós értékeinken, képességeinken.
Még egy érdekes megállapítás Lermontovtól: „Két barát közül az egyik mindig rabja a másiknak, bár a legtöbb esetben egyik sem akarja ezt magának bevallani.”
