Csehov-bemutató a Tamási Áron SzínházbanLassú téboly

2008. október 18., szombat, Kultúra

Utoljára jó két évtizede volt Csehov-bemutató színházunkban. A Három nővér. Azóta megváltozott a világ, a viszonyok, a kapcsolatok, megváltozott és átalakult a színház, felnőtt egy új generáció, meghatározó alakjainak, mint hajdani kézműveseknek a mestervizsga, egy Csehov-dráma az igazi megmérettetés. Ugyanis sok minden megváltozott, részben az ember élete is, de a közérzete nem.

Ezért aztán Csehov drámáinak lassú tébolya, áradó melankóliája semmit nem veszített időszerűségéből, s amíg reménytelen szerelmesek, felesleges — vagy magukat feleslegesnek tartó — emberek lézengenek a földön, céltalannak érezve életüket, reménytelennek törekvéseiket, a csehovi szelíd mélakór pontosan úgy elsodor, mint eddig. Lassú­sága — amely miatt sok színházi ember eleve ódzkodik Csehovtól — Kiss Csabánál, a Sirály rendezőjénél rendkívül tudatosan felépített forma, meghatározza az előadás ritmusát, amely a maga koncentrált lassú tébolyával sodor a gyászos végkifejlet felé.

Egy vidéki birtokon vagyunk, valahol Oroszországban. A puska — az urak vadásznak, halásznak, a hölgyekkel együtt színdarabokat néznek, vagy tevékenyen vesznek részt előadásukban, mulatéroznak, teniszeznek, s közben egyfolytában szerelmesek, mindenki másba, ahogyan az már lenni szokott — kétszer dördül el.

Először egy ártatlan sirály lesz az áldozat, másodszor a sirályt — maga sem tudja, miért — lelövő, reménytelen szerelmébe beleőrülő, jobb sorsra érdemes ifjú.

Közben, a két lövés közt lepereg a többszörösen egymásra futó szerelmi történet a maga tragikus, tragikomikus sőt, groteszk nüanszaival. A lényeg, ismételjük, hogy mindenki mást szeret, ezért a boldogság kék madara — vagy Csehovnál fehér sirálya — nem röppen erre, s ha mégis, golyó találja, az intéző aztán kitömeti, s a híres írónak, a sirályt tehetetlenségében maga sem tudja, miért lepuskázó ifjú vetélytársának adja ajándékba. A kör bezárul. A szabadságot jelképező fehér madarat kitömik, üvegesedő szemébe fagy a rémület, mialatt a lassú téboly sátánkerengője alaposan kiforgatja hőseinket magukból és életükből.

Ezek a többszörösen egymásra csúszó szerelmiháromszög-történetek s ez a felismerés fokozatosan alakul ki a reménykedő nézőkben, eleve megoldhatatlanok.

A boldog vég hiú, csalóka álom.

Az ünnepelt moszkvai színésznő (Gajzágó Zsuzsa) írónak készülő fia (Nagy Alfréd) az álmodozó, vidéki lányba (Kicsid Gizella) szerelmes, a naiv, színészi karrierről álmodozó lány a híres és unatkozó íróba (Pálffy Tibor), akibe a híres színésznő is; az intéző kelleténél többet iszogató, álmodozó lányába (a társulatnál sikerrel bemutatkozó Szalma Hajnalka) a falusi tanító szerelmes (Diószegi Attila), a lány viszont az érzelmeit, mondanunk sem kell, viszonozni képtelen fiúért őrül meg, náluk ez családi hagyomány lehet, édesanyja (D. Albu Annamária) sem férjét, a bumfordi, nagy hangú intézőt (Veress László) szereti, hanem a hajdan nagy szoknyapecér hírében álló falusi orvost (Nemes Levente)… Csak ketten nem szerelmesek, de nekik is megvan a maguk baja: az emlegetett intéző és a városról falura kényszerülő, de végig oda visszavágyó s a faluba beleőrülő, majd bele is haló nagybácsi (Váta Loránd)…

A hamu alatt parázsként izzó, fel-fellobbanó szenvedélyek, a teljes csődbe, kilátástalanságba torkolló, megvalósulatlan, megvalósíthatatlan, kiélhetetlen szerelmek rángógörcse, Könczei Árpád Sosztakovicsra is alapozó kísérőzenéje mintegy meghatározza a dráma atmoszféráját, a lassú tébolyt, Bartha József rendkívül funkcionális díszlete megfelelő terep a spektákulumnak. A színészek pedig játszhatnak.

S egymást múlják felül, adott terjedelemben igazságtalanság kiemelni bárkit is, csak jelezzük, hogy tartják formájukat, Kicsid Gizella, Váta Loránd, Pálffy Tibor felívelése tart, Nemes Levente pedig igazi csehovi hős. A rendező eljátszik Sztanyiszlavszkij elméletével, a szerepek lélektanilag hitelesen épülnek fel, de valami mindig elmozdul, valaki mindig kimozdul a képből, idézőjelbe is téve a szerepmegformálások nagymesterének évszázados tanításait. A Kiss Csaba rendezte előadás éppen ezek miatt lesz igazán érdekes. Néhány ötlet — a labda nélkül teniszezők Antonioni Nagyítására emlékeztető képsora vagy Pálffy halászata a csónakban — sokáig emlékezetes marad. Mint ahogy, ismételjük, az előadás is. Csehov szelíd mélabúja elől nem lehet kitérni. Átkel az évtizedeken, és megszólít!…

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Mit gondol, véget ér-e idén az ukrajnai háború?









eredmények
szavazatok száma 487
szavazógép
2008-10-18: Kultúra - Simó Erzsébet:

A visszhangtalanság sem ölheti meg a terveket (A kovásznai művelődési életről)

Torday Cecília
Torday Cecília idén februártól a Kovásznai Városi Művelődési Ház igazgatója, menedzsere. Funkcióját pályázat útján nyerte el. A művelődési házat a helyi tanács működteti, a pénzt ők biztosítják. Kicsit fájlalja, hogy több hónapos munkájának, az elmúlt időszakban szervezett művelődési eseményeknek alig volt visszhangja. Kovásznának nincs rádiója, újságja, a helyi televízió is bebukott, így tevékenységükről végül is csak a Székely Hírmondó vagy a Háromszék írhatna.
2008-10-18: Kultúra - Czegő Zoltán:

Szivárvány Kézdivásárhely és Szolnok között

Bodoni Zsuzsa munkája
Üdvözöljük Vetró Andrást és feleségét itt, Szolnokon, a jászok, kunok városában. Érdekes lenne, ha bolygatnánk, micsoda kun-magyar, nyakas jász-magyar nép telepedett itt le, s vált a székelyekhez hasonló, megveszekedett magyarrá. Úgy, mint a Vetró házaspár. Nem meggyőződésem, de annál édesebb érzésem, hogy Vetró András szobrász és neje, Bodoni Zsuzsa immár székelymagyarként jön Szolnokra, hol a Damjanich Mú­zeum belső udvarán ezüstben világol a tábornok plakettje, alatta koszorúk mindig.