Itt is zengenek a rejtelmek. Elrejti a művész a figuráit, belevesznek azok egy szín- és formakavalkádba, onnan villannak elő, mert elővillannak, de mindig titokzatosan, s téged, nézőt, arra késztetnek, hogy keress! Próbáld megtalálni az elfödöttet vagy csak sejtetettet! Nem az a típusú művész Bencsik, aki azt mondja, hogy na lásd, ez a képem értelme! Itt ez van, ott meg az! Zengeti a rejtelmeit, titokzatossá, alig-alig észlelhetővé tesz mindent. S ezzel nyűgöz le, ezzel rezegteti meg az énedet, állítja eléd a miérteket. Valahogy úgy, hogy halmozódnak benned a kérdőjelek, zaklatnak, megrezegtetik a bensődet, már-már kozmikus érzést váltanak ki belőled.

Bábkirálynő

Minek a lélek néma fényűzése? Teszed fel Tóth Árpáddal a kérdést. Fényűzés ez? Igen, fényűzés, mert konkrét, 1×1=1 típusú választ nem kapsz, kaphatsz rá. Bencsik nem képleteket rejt el a művében, nem holmi tisztánlátást, ez ezért van, az azért van típusú válaszokat, hanem magát a rejtelmet zengeti újra és újra. De valahogy úgy – annak a mestere ő –, hogy neked élményt tudjon adni! Téged meg tudjon mozgatni lelkedben, szellemi és érzelmi mivoltodban egyaránt.

Harlekin

Mivel, miként? – kérdezed. Ezzel, hogy semmit sem tisztáz, semmit sem világosít meg, csak felvillant, de valahogy úgy, hogy a szépségérzetet örökké sugároztatja a műből, mindenik művéből. Sugárzik az a színek sokszor harsogó, máskor visszafogottabb, leszorítottabb zeneiségéből. Mert már-már disszonáns ritmusú zene az ő színvilága. Feketébe belekavargó kékek zengenek (Szent Antal megkísértése), vöröseket és sárgákat elfedő feketék zengenek, máskor egészen éteri hatású kékek a lefogott sárgákon, sárgás-okkereken (Őrangyal), vagy szinte elemezhetetlen rózsaszínes-okkeres-rejtett kék oszlopszerűség a vízszín kékjén, és árnnyá válik minden. Árnnyá válik, vagy másutt összegabalyodik, mert ezt diktálja az alkotónak valami megmagyarázhatatlan ösztön, tehetségösztön (Bálkirálynő), s te azon tűnődsz el, milyen líraiak ezek a kavargó szín- és formajátékok, árnyak és árnyalások. Milyen szépen, álomszerűen csendül össze itt ebben a festői világban minden. Váltogatják egymást a komorságok átláthatatlanságai (Panoptikum, Torzó) a derű átláthatatlanságaival (Foglyul ejtett szépség) vagy a titkok üzeneteivel (Égi jel, Jelek, árnyékok).

Őrangyal

S ugyanez a titokzatosság sejlik vagy kiált a grafikákról. Itt ezeken a szürke rezeg bele a fehérbe (Átváltozások) vagy a fekete kérdezteti a miérteket (Kaloda, A bohóc utazása). Rezegnek, hullámzanak a formák, az itt is mindig rejtett alakzatok (Kis monstrum), s vesznek bele a megfoghatatlanságba (Kövületek). Még a dinamika is rejtett, a mozgás is rejtett nála. Ahol eltűnik a rejtettség s konkréttá válnak a formák, a látottak válnak láthatóvá (A domb, Zsoboki dombok), ott eltűnik a varázslat, s közönyösebbé válik a hatás. Azt hiszem, szabad tapogatózva mondanom: Bencsik János művészetének jellemzője a féken tartott ösztönösség, a szabadjára engedett álmok megvillóztatása, s maga a szépségköltészet. Mely mindig hat, s élményt ad.