A köpjél s lépjél mondást a sietésre való felhívás szinonimájaként használjuk, történetünk „hőse” sietett is – de előbb egy kicsit sajátságosan értelmezte a mondást. Mielőtt leírnánk ezt a felettébb furcsa eseményt, időzzünk el picit a címként kiemelt mondásnál. Két változatban is előfordul a magyar irodalomban. Töpjél s lépjél formában Dani bá használta – hogy ki volt az a Dani bá, minden háromszékinek illik tudnia. Hosszu Zoltán néven látta meg a napvilágot Kálnokon az Úrnak 1897. esztendejében, jó sorsa Szegedre sodorta, s mivel ott jogi doktorátust szerzett, hát joggal használhatta volna a dr. Hosszu Zoltán nevet. De nem, ő beállt színésznek – hja, Petőfi emléke akkoriban még élénken kísértett –, lett is sikere, cellulózok őrzik filmszerepeinek sokaságát. Világraszóló – mert nekünk, magyaroknak, a világ azt jelenti, ami a miénk – sikerét mégsem majd’ tíz évnyi filmes karrierjével érte el (bár sikereinek csúcsán Hosszu Zoltán Filmgyártó Vállalat Kft. néven még stúdiót is alapított), hanem a mesélő székely figurájával. 1932-ben még könyvet is sikerült megjelentetnie e pszeudonim alatt – s bármily furcsa, ez maradt főműve. Mert a Nemzeti Színház – hová már színészi karrierje legelején szerződtették – örökös tagjaként tartja számon, legismertebb mégis Dani bá néven – a szó jó értemében – elhíresült figurája lett. Egyik ilyen történetében azt meséli el, amint komájával Pestre utazván a vészfékkel játszadozának. Nyilván, a történet vége az, hogy pénz nélkül érkezének meg Pestnek városába, mert „kalajuz” is van a világon, aki sok egyéb erénye mellett arra is képes, hogy igen hamar kiderítse, a szerelvény mely részén húzták meg a vészféket. Pedig Dani bá s komája, Káruj a harmadik osztályon utazának Pestnek városa felé, „met úgy számittók, hogy a második osztáj semmivel sem érkezik hamarébb, mindt a harmadik, s méges kétannyiba kerül. Hát ki bolond kéccerest fizetni egy útétt?!” Amúgy Dani bá A vészfék című kis remekét egészen másra futtatta ki – de ebbe most hadd ne menjünk bele. Mint ahogy abba se, hogy Kálnok miért nem őrzi élénkebben dr. Hosszu Zoltán emlékét, Bedő Albert szobra mellett miért nincs ott az övé – vagy a Dani báé. Akit sikerrel élesztett fel szép emlékű Veress László színművész –, de hát ő is már az elágazó ösvények kertjében rója lépteit, talán éppen Dani bá társaságában. Akinek – mármint Hosszu Zoltánnak – az sem adatott meg, hogy sírja legyen valahol. 1944-ben Ukrajnában eltűnt. Ennyi, amit tudni róla. Amúgy ma, október 14-én lenne születésnapja. A százhuszonharmadik.

Aztán köpjél s lépjél változatban használta – milyen nehéz ezt múlt időben leírni, hiszen alig két hónapos még csak a seb – Bogdán László egyik nem eléggé értékelt regényében: a Bűbájosokban. Pedig félelmetes kórrajz Laci látomása, amit – úgy emlékszem, így mesélte – néhány nap alatt alkotott. Nyilván, csak a vázát. A részletek, maga a történetfolyam hosszú önmarcangolások eredménye, de Laci félelmetes könnyedséggel tudta kiírni magából mindazt, ami emésztette, ami belülről mardosta. Azt hiszem, nem is igazán volt büszke olyan írásaira, amelyeket nem a belső kényszer hívott világra. Alkalmi beszélgetéseink egyikén elmondta, neki egy politikai vezércikk megírása negyed óra. Rendkívül irigykedtem magamban, nekem egy élet sem elég hozzá. Laci folytatta: az a tizenöt perc elvesztegetett idő. Innen nézvést mennyire igaza volt...

De hát a történet végre, amely a címet kicsikarta. Szeptember vége volt, nem az a petőfis hangulatú, csak olyan vírusvilági. Barátom, aki mesterségét nézve leendő autóvezetők oktatója, s mint ilyen, számos történetnek birtokosa, azzal hívott fel, hogy olyant mesél(ne), amilyent negyven s egynéhány éves pályafutása alatt még nem tapasztalt. A különös vagy legalábbis annak vélt történeteket kutyakötelessége végighallgatni minden írástudónak, aztán vagy lesz annak írásos nyoma vagy nem (ajjaj, Móricz, de most már többfelé ne kanyarodjunk el). Hát meghallgattam barátomat. És – mint mondám az irodalomtörténeti eszmefuttatás előtti bevezetőben – se nyelni, se köpni nem tudtam. Az történt ugyanis, hogy az oktató, mellette a sofőrülésben a tanonccal, a Tavaszy Sándor utcába tért be épp (őróla, mármint az utcanévadóról, majd egy másik alkalommal), midőn jött szembe vele egy kerékpáros. Nem a menő sávon, hanem a jövőn. Azaz szembe a forgalommal. Ez még nem olyan nagy baj (bár autóvezető és a kerékpáros találkozása ilyen esetekben ritkán múlik el súrlódás nélkül), hiszen a biciklis úriember (fiatal volt bár, de nem rongyos csóró) kitért a szembejövő autó elől – de ekkor elkövette azt, amit (bár azóta is próbálom) nem tudok megmagyarázni: egy jó nagy lélegzetvétellel... beköpött az oktatókocsi ablakán. A tüdőből eredezett, garatban született, szájból indult lövedék az oktatón landolt. Aki azonnal féket nyomott, kipattant az autóból, utánaeredt az elkövetőnek, de hát illa berek, nádak erek – na jó, Aranyt is ne hozzuk be történetünkbe, lényeg a lényeg, hogy az oktató értetlenül és megalázva állt az eset előtt. Miként mi is. Harminc éve azon vagyunk, hogy a „húztak vissza, de előre mentem” – hogy egy másik klasszikust idézzünk – érvényesüljön, hát miért ilyen kiábrándulások? Költői kérdés, mondják az ilyenre, de mégis: feleim, hát ide jutottunk? Szeretném azt hinni, hogy csak egy meggondolatlan gesztus volt... és mégis megdöbbent... nem tudom... szép új világ... de most már tényleg hagyjuk a klasszikusokat... próbáljunk meg a jelenben és lehetőleg civilizáltan – ha mond még ez valakinek valamit – élni.