Elmeséli, hogy a másik osztályban beteg gyermekek vannak, talán meg is halnak, ezért barátai nem járnak iskolába, otthon tanulnak, nem találkozhatnak senkivel. Ő ezt nem érti, miként azt sem, hogy hónapok óta nem járhat úszni, pedig már olyan jók voltak az eredményei, hogy biztosan az élvonalba kerülhetne, amúgy pedig nem is az a lényeg, nagyon szeret úszni, és ezt semmiképpen nem szeretné abbahagyni. Olyan jól kialakult a program, megvoltak az edzések, tanulásra is jutott idő, és ha estére jól elfáradt, nem kellett a ringatás, biztosított volt a nyugodt alvás. A család mindennapjaiban is biztos helye volt a gyermek programjának, a beszámolókból tudták, melyik barátnak milyen kedve volt aznap, miért bánkódott, mi szerzett örömet neki, a születésnapokat pedig mindig nagy készülődés előzte meg, hogy kinek milyen meglepetést készítsenek.

Aztán jött a vírus, és elvitte ezeket az örömöket, az úszóedzéseket, a találkozásokat. A nyári vakáció visszahozott valamennyit a veszteségből, hisz a korábbi korlátozásokon lazítottak, a családok szabadabban mozoghattak.

De mit tett az új tanév?

Alig egy hét után különböző forgatókönyvek léptek életbe, semmi nem volt olyan, mint korábban, egyik napról a másikra hazaküldték a diákokat két hétre, majd újból vissza az iskolapadba, pénteken nem tudták, hétfőn mi vár rájuk. Ma sem tudják. A szülők nyugtalanok, mert féltik a munkahelyüket. Ha online oktatás van, valakinek otthon kell maradni a gyermekkel, s bár bizonyos ágazatokban otthonról is lehet dolgozni, követni kell a gyermek online óráit és biztatni, lesz ez jobb is.  

S bár sokan óvják gyermekeiket a ránk zúduló negatív hírektől, a félelem mégis beférkőzik valahogy a gyermeki lélekbe, félnek az ismeretlentől, a felnőtteken jól érezhető bizonytalanságtól, attól, hogy eddig apu mindig tudta, mi a teendő, most viszont anyutól kérdi: hogyan tovább? Ettől a bizonytalanságtól a maszk sem védi meg őket, átlátni azon, érezni lehet a féltést, az aggodalmat a holnaptól, holnaputántól. És néha rajtakapni a szülőt, amint a tartalékot számolgatja, amiről a gyermeknek tudomása sem volt, most sem érti, miért van erre szükség.

A baj, hogy már az álmokba is beférkőzött a félelem, ami ellen tenni kellene szülőnek, pedagógusnak, az egész társadalomnak, hisz nem a riogatás a védekezés fegyvere, hanem a felelős magatartás, a szabályok betartása, a normális élethez való közelítés egy olyan időszakban, amikor mindannyian egyformák vagyunk egy ismeretlen ellenséggel szemben.

Ne hagyjuk, hogy a víruspánik eluralkodjon rajtunk és gyermekeinken, ne tagadjuk létét, de ne is túlozzuk el hatalmát, éljünk azzal a tudattal és felelős magatartással, hogy rajtunk is múlik, mekkora erővel csap le ez az ellenség a tudatunkra, lelkünkre, szellemünkre. Ha ezt tartjuk szem előtt, az ember ember marad, a gyermek gyermek, és idővel mindannyian visszatérhetünk saját életünkhöz. És természetesen az uszodába, a focipályára, a játszótérre is.