A honismeretet ő alázattal, csendben, hivalkodástól mentesen, mégis elkötelezetten, konok kitartással művelte, pontosan úgy, mint minden tudományágat, amellyel kapcsolatba került. A Vargyas-szoros magabiztos ismerőjeként és oltalmazójaként írta be nevét e varázslatos kistérség kovászembereinek jegyzékébe, s noha nem hangoztatta, de mindvégig Benedek Elek jelmondatát tekintette mérvadónak: fő, hogy dolgozzanak! És Dénes István évtizedeken át dolgozott, cselekedett szülőföldjéért és az itt élőkért, barlangásztársaival és családjával együtt. Eme szinte intézményesített barlang- és természetvédelemért elismerést ritkán, inkább az avatottaktól kapott, odaadó, önzetlen munkáját csupán egy szűkebb kör ismerte és értékelte igazán. Valójában jóval több volt ez munkánál, amit tett, azt meggyőződésből, életformaként tette és bizony, Erdővidék csak nyerne azáltal, ha minél többen gondolkodnának és cselekednének úgy, miként Dénes István gondolkodott és cselekedett.

Hogy a 2005-ben bekövetkezett, korai halála után az általa vezetett baróti Elveszett Világ Természetvédelmi, Turista- és Barlangászegyesület 2006 őszétől minden évben megszervezi ezt az emléktúrát, egyben azt is jelzi, tagjai, követői számára változatlanul fontos a Dénes Istvánra jellemző szemlélet és értékrend. Ez megnyugtató, ám ennél többre van szükség: reményeink szerint az évek, évtizedek során nem csupán emlékezünk majd, hanem követői is egyre többen lesznek. Bízunk benne, hogy felcseperednek olyan tettre kész fiatalok, akik képesek lesznek úgy cselekedni egy ügyért, egy közösségért, miként maga Dénes István is cselekedett. És ez nem könnyű, mert a Dénes Istvánra jellemző szikra nem csupán elhatározáson, avagy tenni vágyáson és tanuláson múlik, ahhoz, hogy ez a nélkülözhetetlen szikra kipattanjon és lánggá terebélyesedjék, tehetségre van szükség. Olyan tehetségre, mellyel megáldottan érkezett 1954-ben e világra maga Dénes István is, és e talentumot ő nem kótyavetyélte el, hanem legjobb tudása és lehetősége szerint kamatoztatta.

Ez az emléktúra, főhajtás a barlang bejáratánál arra is alkalmat teremt, hogy mindazok, akik közösséget vállaltak Dénes Istvánnal, találkozzanak, s bár ilyenkor néhány szót váltsanak egymással. A találkozások parányi ünnepe is tehát ez a nap, amikor arra is rá lehet pillantani, hogy az elmúlt időszakban, esztendőkben ki mit s hogyan tudott önmagáért, kisebb, avagy népesebb közösségéért cselekedni. Természetesen, amíg megérkezünk a barlang bejáratáig, előkerülnek a régebbi és az újabb történetek, arcunkra a mosoly is térképet rajzol. Mert a humor Dénes István lételeme volt, humorérzéke, nevetést fakasztó képessége egyaránt legendás. És jó, ha ezt is sikerül tovább éltetnünk, hiszen ő maga is humorral színezte életét, életünket, s e túlélést is segítő módszerét, aki csak tehette, követte. Ezért most egy kicsit szomorúbbak is vagyunk, mint máskor, hiszen ez év tavaszán egy másik „barlangi medve” távozott a csend világába. Szabó Imre hűséges barlangásztársként immár Dénes Istvánnal együtt tekint le ránk egy, a Vargyas-szoros fölött ragyogó üstökösről, s figyelik, képesek vagyunk-e még álmokat szőni, azokat megvalósítani, illetve magunk és mások botorságain jókat nevetni.

Emlékezzünk hát most is Dénes Istvánra úgy, hogy életünket értelemmel és cselekvő erővel vértezzük fel. Karbidlámpájával ő továbbra is világít nekünk, és ha tehetné, a rockzene megrögzött kedvelőjeként nem csupán egykori emlékezetes kedvencével, a P. Box együttes A zöld, a bíbor és a fekete című dalával bátorítana, hanem a P. Mobil zenekar egy másik, jól ismert slágerével is. „Menj, az úton menj tovább”, üzeni nekünk e dallal, a többi pedig kizárólag rajtunk múlik.