Megrengette a világot

Az 1956-os forradalom, szabadságharc és nemzeti felszabadító háború mindössze két hétig tartott, mégis megrengette a világot. Megroppantotta a II. világháború után létrehozott európai békerendszert. Lerántotta a leplet a hidegháborúban szemben álló egykori szövetségesek tetszetős ideológiáiról. Egy villanásnyi időre jól látszott a lényeg: a hatalmi érdekek és erőviszonyok alapján kialkudott érdekszférák teremtette realitás. És végleg diszkreditálta a szocializmus „egyszerre együgyű és nagyszerű” ideológiáját. (…)

1956 után nem lehetett nem venni tudomásul, hogy a Szovjetunióban és a fennhatósága alatt álló országokban tűzzel-vassal életben tartott illegitim, korrupt és életképtelen rendszerek valójában népellenes, totalitárius államok. Korának egyik legbefolyásosabb társ­utasa, a baloldal által annyira sztárolt Jean-Paul Sartre megállapítása szerint, ahol húsz polgárból egy lágerbe van zárva, ott nem lehet szocializmusról beszélni.

Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor könyvéből kiderül: épp ez volt a szocializmus egyik biztos ismertetőjele. Magyarországon például a szerzőpáros adatai szerint kevesebb mint öt év alatt mindent behálózó és ellen­őrzése alatt tartó rendőrállam épült ki. Az 1945-ben alig több mint 500 fős politikai rendőrséget összevonták a határőrséggel, és így az államvédelem létszámát 28 ezer főre emelték.

1950-ben az Államvédelmi Hatóságnál csak besúgóból 40 ezer főt foglalkoztattak. Ez a hatalmasra felduzzasztott testület, melyet az „osztályellenséggel” szembeni engesztelhetetlen gyűlöletre dresszíroztak, és mely magát „a párt öklének” tartotta, a forradalom kitörésének napján, életre hívóik várakozásaival ellentétben, egy éjszaka alatt szétesett. Kahler és M. Kiss szerint, ha nem avatkoznak be a szovjet csapatok, illetve a Kossuth rádió híradása nem jelzi, hogy a hatalom töretlenül továbbra is mögöttük áll, esélye sem lett volna a talpra állásra.

Szabadságharc

1956. október 23-án Budapesten nem csak a mintegy ezer fegyveres forradalmár fordult szembe a hatalommal, hanem maga a nép kelt fel ellene, szűnni nem akaró tömegben, hogy változást, gyökeres változást követeljen. A fővárosi események hatására országos tömegmozgalom bontakozott ki. A szovjet szuronyokkal hatalomba ültetett és tartott pártvezetők habozás nélkül a szovjet hadsereghez fordultak segítségért. Négy napon keresztül folyt a fegyveres harc. Ezzel – állapítják meg a kötet szerzői – „az események forradalmi jellege elhalványult, és egyre inkább szabadságharcról beszélhetünk, illetve egy olyan polgárháborúról, amelynek nemzeti felszabadító jellege mind határozottabbá vált”.

Jól érzékelte ezt Kádár János is, aki szerint: „Minden bevetett szovjet egységgel erősebbek leszünk katonailag és gyengébbek politikailag, (…) napokon belül az egész felkelés átalakul nemzeti háborúvá a Szovjetunió ellen.” A hatalmon lévők nemcsak a szovjet hadsereg bevetését tartották megengedhetőnek saját honfitársaikkal szemben, hanem utasításaiknak engedelmeskedni hajlandó közegeikkel halálos áldozatokat is követelő sortüzeket vezényeltettek a fegyvertelen, fegyelmezett és békés tüntetőkkel szemben. (…)

Akik tehát a békés és fegyvertelen tömegbe lövettek, tömeggyilkosságra adtak utasítást. Az embertelen parancs végrehajtói pedig tömeggyilkosságokat követtek el.

Megtorlások

A kötet szerzői az 1956. október 23. és 29. közötti héten mintegy 61 sortüzet vettek számba. Az eredmény több mint 24 halálos áldozat és több száz sebesült – köztük asszonyok, gyermekek. Az áldozatok zöme hátulról szenvedte el sebesüléseit. Ez mindennél meggyőzőbben bizonyítja, hogy a sortüzek célja a bosszú, a megfélemlítés és a terror volt. A tűzparancsra az esetek döntő többségében a helyi pártvezetők, első titkárok adtak utasítást. Figyelemre méltó, hogy a kötet szerzői az 1956. október 26-i mosonmagyaróvári sortűzzel kapcsolatos adatokat elemezve kénytelenek megállapítani, ma sem tudni még pontosan, hányan haltak meg a sortűz következtében, és azt sem, ki adta ki a tűzparancsot. Az azonban ma már világos, hogy a dél­előtt 10 óra körül a határőrlaktanya elé vonuló tömeg elleni brutális akciót azért hajtották végre, mert a laktanyában őrizték „a nyugati határ biztosítását szolgáló operatív anyagot”, vagyis az országba bejövő és onnan kimenő hírszerzők, továbbá a határőrség munkáját segítő civil lakosságra vonatkozó titkos iratokat.

Az 1956-os magyar forradalomnak és szabadságharcnak a sortüzekben legyilkoltakkal együtt háromezer hősi halottja van. A szovjet tankokkal és ágyúkkal újra hatalomba ültetett kommunisták kegyetlenül megtorolták, hogy polgártársaik szembefordultak népellenes, tehetségtelen és erkölcstelen politikájukkal, ország-világ előtt kinyilvánítva, hogy nem kérnek belőle. Ne tévesszen meg senkit, hogy Marosán György december 8-án adta ki a jelszót: „Mától kezdve lövünk!”, hisz ő maga is már október 22-én lövetni akart a szegedi egyetemi hallgatókra. Mindenesetre december 6-tól újra dördültek a sortüzek. Újra gyilkolt az újjászervezett, többek között rendőr­egyenruhába bújtatott ÁVH. Az egyik igazságügyi statisztika szerint 1956 novembere és 1960. december 31. között a polgári és katonai bíróságok 21 668 személyt ítéltek el államellenes bűncselekmények címén. Az egymásnak ellentmondó és még mindig hiá­nyos adatok miatt nehéz a politikai elítéltek, illetve kivégzettek pontos számát meghatározni. A kötet szerzői szerint a kivégzett áldozatok száma kb. 400 volt. Emellett mintegy 16–18 ezer főt internáltak, tízezreket bocsátottak el állásaikból.

A jogon kívüli megtorlás áldozatairól sincs még pontos képünk. Gondolunk itt a balaton­kenesei „halálbrigádra”, a tatabányai Beér János vezette különítményesekre, illetve a Tinyében, Nagyrábéban, valamint Szolnokon tevékenykedő különítményes terrorcsoportok garázdálkodásaira.

A megtorlások külön fejezeteként tárgyalják a szerzők a szovjet hadbírósági eljárásokban elítéltek, kivégzettek, illetve a Szovjetunióba deportáltak sorsát. A szovjetek által letartóztatott magyar állampolgárok számát 6300 főre becsülik, a kiszállítottak számát mintegy 860-ra. A megtorlásért felelős politikai vezetés gondoskodott arról, hogy az (i)gazságszolgáltatás megfelelő átszervezéssel alkalmassá váljon a tömeges politikai gyilkosságok legalizálására. A politikailag megbízhatatlan bírók, ügyészek eltávolítása után drákóian megszigorították az addig sem túl liberális büntetőeljárási rendet. Népbíróságokat, vagyis különbíróságokat hoztak létre, és két éven keresztül statáriális (értsd: gyorsított, illetve szigorított) eljárással ítélkeztek. A szégyenteljes 1957. évi 4. törvénnyel lehetővé tették a 16 év feletti fiatalkorúak esetében a halálbüntetés kiszabását. E rendelkezés alapján ítélték halálra, majd végezték ki pl. Mansfeld Péter kiskorút, 18. életévének betöltését kivárva. (…) Az ítéleteket azonban, igazi pártbíráskodásról lévén szó, valójában maga a párt hozta.

Amint azt a Kahler–M. Kiss szerzőpáros megállapította, valamennyi magyarországi bíróság közvetlenül alá volt rendelve a megyei párttitkároknak, azok pedig a párt központi vezetőtestületeinek. Nekik pedig, úgy tűnik, semmi sem volt elég. A Magyar Szocialista Munkáspárt 1957. december 31-i PB-ülésén Biszku Béla arra panaszkodott, hogy „az ellenforradalmi szervezkedés bűnöseinek felelősségre vonásánál, a politikai jellegű bűncselekményeknél sok az enyhe ítélet és viszonylag kevés a fizikai megsemmisítések száma”, Kádár János pedig arra, hogy „1600 fasisztát lehetett volna a másvilágra küldeni (…), nem tudtuk elérni az ellenforradalom fő vezetőinek, kezdeményezőinek nagyobb mérvű fizikai megsemmisítését. Nagy kár, hogy ezeket nem sikerült megsemmisíteni.”

Az első részleges közkegyelem 1959-ben volt, amikor szigorú osztályszempontok alapján egy szűk elkövetői körnek megkegyelmeztek. Az 1963. március 21-én bejelentett „általános amnesztia” alapján 3480 fő szabadult. A forradalmárok egy jelentős csoportja – mintegy hatszáz fő – azonban továbbra is börtönben maradt. Ők csak a hetvenes évek során kerülhettek szabadlábra.

Tömegek forradalma

1956 forradalma és szabadságharca legújabb kori történelmünk legfényesebb lapjai közé tartozik. A pártállami rendszer összeomlása a forradalom bitófára juttatott miniszterelnökének, Nagy Imrének és mártírtársainak ünnepélyes újratemetésén, 1989. június 16-án mindenki számára nyilvánvalóvá vált. Amint népfelkeléssé, illetve forradalommá minősült át az, amit több mint harminc éven keresztül „ellenforradalomnak” és a „fasiszta csőcselék lincstobzódásának” hazudtak, „sajnálatos eseményekké” tompítottak, abban a pillanatban köddé vált a Kádár-rendszer vérben fogant és a Vörös Hadsereg jelenlétével nyomatékosított legitimitása. Helyette – ahogy arra Orbán Viktor történelmi jelentőségűvé vált beszédében is utalt – „a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók váratlanul ráébredtek, hogy ők Nagy Imre reform­politikájának folytatói”.

Azóta 1956 forradalmát – a balliberális táborhoz tartozó történészek és véleményformáló értelmiségiek – a reformkommunisták „emberarcú szocializmusért” folytatott küzdelmeként szeretnék láttatni, Nagy Imre mártírhalálát pedig a szocia­lista eszme rehabilitációjaként fogják fel. Az így kisajátított és mindenekelőtt elferdített történelemfelfogást cáfolja a Kinek a forradalma?

A könyv nem a forradalom legendássá vált hőseinek kíván emléket állítani. Rendhagyó módon inkább a másik félre, a szempontjaikra, tetteikre koncentrál. Ezért is ejtenek olyan kevés szót a forradalom céljairól, ideológiájáról. És azért is, mert az ötvenes évek totális ellenőrzést gyakorló pártállami diktatúrájában nem volt lehetőség arra, hogy a pártállammal nyíltan vagy burkoltan szembehelyezkedő politikai vélemények artikulálódjanak. A XX. kongresszus utáni „olvadás” fellazító hatásának köszönhetően is csak a rendszeren belüli változásokat kódolt formában kifejtő nézetek kaphattak nyilvánosságot. Ezért ismétlődött meg az a múlt század közepére jellemző helyzet, hogy politikai képviselet híján újra az írók és költők vállalták magukra a nemzeti akarat képviseletét, a forradalom előkészítését. A lázadásban és a harcban, illetve a fegyveres, majd passzív ellenállásban azonban azok a százezrek vettek részt, akik nem akarták többé eltűrni sem az idegen megszállást, sem a pártállam diktatúráját. (…)

A nemzeti megalázottság, a hatalomnak való teljes kiszolgáltatottság és a csalódás együtt vezetett a forradalomhoz. A valláspótléknak szánt új hit, a szocializmus ideológiája Hruscsov „titkos beszéde” után megrendült és kiürült. Elvesztette vonz­erejét, nem maradt helyette más – különösen igaz ez 1956 után –, mint a pragmatizmus, vagyis az erőviszonyokhoz való elvtelen alkalmazkodás.

A könyv erről az 1956-ról szól, az egyszerű emberek, vagy más szóval: a tömegek forradalmáról és a szovjet megszállókkal szembeni szabadságharcáról.

Az alatt az alig két hét alatt, ami a forradalom rendelkezésére állt 1956 őszén, nem volt idő, hogy kiemelkedjenek igazi vezérei. Nem kristályosodott ki, milyen jövő mellett tette volna le a garast a magyar nép, ha maga dönthet sorsáról. Biztos azonban, hogy a politikai élet legkülönbözőbb irányzatait és felfogásait képviselő erők – 1989–90-hez hasonlóan – meg tudtak volna egyezni a szabad választások mielőbbi kiírásában.

Schmidt Mária