Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.
(1 Korinthus 9, 26–27)
Akik ismernek, azok számára megmosolyogtató lehet az igevers, mivel szabad időmben futóversenyekre járok. A versenyek és a lelkészi pálya, sőt, mondhatom azt is, hogy a versenyek és az emberi életek közt nagy hasonlóság van. Elindulunk valahonnan, a rajtvonalról, van egy cél, amelyet el kell érni, a célig vezető út pedig számtalan lemondással, megküzdéssel, verejtékkel jár, ahogy az apostol mondja: „megsanyargatom és szolgává teszem a testemet”.
Tehát az indulás, a rajt. Józsa Tihamér vagyok, „a világ közepén”, egy kis székelyföldi faluban, Orbaiteleken születtem egy székely család első gyermekeként. Már gyermekként kialakult bennem a „vágy” a templom és Isten iránt, amit akkor még nem tudtam megmagyarázni vagy megfogalmazni magamnak, csak azt éreztem, hogy szeretek a templomba bemenni, megnyugodni ott, szeretek verseket szavalni a gyülekezetnek. Amikor bekerültem a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceumba, és kezdett kialakulni bennem a jövőkép, akkor értettem meg, hogy az a kezdeti, gyermeki vágy az elhívásom volt a lelkipásztori szolgálatra. Innen indultam, viszont a célig nagyon hosszú volt az út.
Történt ugyanis, hogy 2008-ban sikeres érettségi után elmentem felvételizni a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetbe, de a felvételim nem sikerült. A sikertelen próbatétel után pár évet Sepsiszentgyörgyön töltöttem, dolgoztam, tapasztalatot gyűjtöttem a nagybetűs életre, míg végül 2014-ben újra megpróbáltam a felvételit a teológiára. Ezúttal sikeresen, de az út a célig még folytatódott. Édesapám a teológiai felvételim előtt fél évvel meghalt, így édesanyámnak kellett a három gyermekét Kolozsváron taníttatnia. Bizonytalan volt minden, de hittem, hogy Isten nem mond le egyetlen emberről sem, és engem/minket is megsegít. És valóban: Ő rendelt olyan embereket mellénk, akik ott voltak és segítettek, hogy mindhárman be tudjuk fejezni a tanulmányainkat.
A teológiai évek alatt az elhívásom csak erősödött, és egyre inkább azt éreztem, hogy valóban ez az én utam: az embereket szolgálni, az evangéliumot hirdetni. A teológia hatodik évében sikerült belekóstolnom a gyülekezeti életbe, ugyanis gyakorló teológusként a kézdivásárhelyi gyülekezetbe kerültem, ahol szeretettel fogadtak. Beleláthattam a lelkipásztori szolgálat mindennapjaiba, tanultam és fejlődtem, tapasztalatokat gyűjtöttem. Itt fogalmazódott meg bennem véglegesen az, hogy az egyetem elvégzése után, ha Isten is úgy akarja, haza szeretnék jönni, és itthon szeretném végezni a szolgálatot.
2020 júliusában azt éreztem, beértem a célba. Sikeresen befejeztem az egyetemet, a kihelyezésem pedig a Sepsiszentgyörgyi Szemerjai Református Gyülekezetbe szólt mint segédlelkész.
Több mint egy hónap lelkipásztori szolgálat után határozottan kijelenthetem, hogy ez az én utam. A helyemen vagyok, boldog emberként. Sok minden van, amit még meg kell tanulnom, hisz nem hiába mondják, hogy a jó pap holtig tanul. Hosszú út vezetett idáig, de a célba beértem. Innentől azonban egy újabb futás kezdődik, mert a gyülekezeti szolgálat számtalan kihívást, ugyanakkor lehetőséget tartogat, szóval előttem a cél nem bizonytalan, nem szeretnék a levegőbe ütni, hanem „szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre”.
Józsa Tihamér
