Primitív keleti vagy északi népeknél hagyomány volt a hasznavehetetlen öregek élve eltemetése; s nem is olyas régen tájainkról hoztam példát e gyakorlatra. Nyolcvanesztendős embertől kaptam térdeplő betűvetéssel rótt levelet, melyben tanúskodik, hogy gyermekkorában még az ő falujában is vittek a büdösgödörhöz ilyen véneket, s könyörgi, kiabálja, kérdi, hogy ugye, ma már nem így van?

Válaszoltam, természetesen, hogy ma már nem így van.

Népi hiedelem, hogy a félelemtől cukrosodik a vér, azaz nő a vér cukortartalma. Lepuffantás előtt rettegesd a vadat, ízletesebb lesz a húsa.

Mitől félnek a vének? Nem mindig attól, amitől mi. Ők egyenesen őfenségétől, a Haláltól. Jellemző, hogy a filozófusok is többnyire öregkorukban kezdenek foglalatoskodni véle, de ők, úgymond, „palira” veszik. Mit mond Epiktétosz róla: „Ha lesz, nem leszek, míg leszek, nem lesz.” „A halál maga a nincs” – bólintanak rá a sztoikusok. Feuerbach pedig így ágál: „A halál a halál halála.” A lélek természete: minél többet beszélünk a rettegett mellé, annál jobban eláruljuk, hogy félünk is tőle.

Az emberi kultúrán öregedő ember azonban értelmét keresi elsősorban az elmúlásnak, elfogadni igyekszik, maga szája íze szerint dicséri, törekszik nem beállni a szellem kaszaéle alá.

Szophoklészt elborult elméje miatt gyámság alá akarták helyezni, mire felolvasta a tisztelt társaságnak legújabb művét, az Oidipusz Kolónoszbant.

Így, így. A fiatalság mindig forradalmakat csinál, hogy vénségére eltöprenghessen rajtuk. Milyen mulatságosak a forrófejű öregek, s mily szomorú koravén ifjúra nézni!

Az élet – bocsánat: az élés – logikája tehát nemcsak arra igyekszik berendezni a társadalmat, hogy legyen mit ennie vessen megöregedett improduktív tagjainak, hanem olyan szellemi-kulturális többletnyújtásra is, mely az elmú­lásnak is értelmet és vigaszt adhat.

Hogy ne beleöregedjünk, beleőszüljünk a korba, hanem a szellem méltóság­érzetével vénülhessünk ki belőle.