….udvariatlanság. A jó halálra való fölkészülés első leckéje, hogy meghalni neveletlenség. Még az életből kinézettek halála is önmagában merő ízléstelenség: hörgés hallik, tikácsolás, az asszonyok lavórral szaladgálnak, a férfiak fejcsóválva jönnek ki a pitvarra, a szomszédok a kerítéshez gyűlnek. Meghalni visszaélés, afféle paraszti önzés. Soha nem okozunk annyi kényelmetlenséget szeretteinknek, mint midőn kimúlunk.
Az öregedéssel járó veszélyek elhárításának egyik sarkalatos feladata tehát halálunknak a körülményekhez képest való emberiesítése, azaz elviselhetővé tétele. Halálunkkal mindannyian a zsarolás bűnébe esünk, mégpedig e bűn afféle vidéki válfajába: ötven kilométernyi távolságból kényszerítünk rokonszenves sógorokat és kedves ángyokat arra, hogy napi munkájukat abbahagyva vonatra üljenek, méregdrága koszorút vásároljanak, s órák számra álljanak a napon, kihízott fekete öltönyükben, verejtéküket törölgetve. Ha még könnytörlést is kicsikarunk, az a zsarolás mély foka.
Jól meghalni, hozzátartozóink oldaláról nézve a dolgot, semmiképp sem lehet. Holtában még a király, és a tegnap még körülrajongott filmdíva se más, mint egy rakás gyorsan eltakarítandó szemét.
Mindezen enyhíteni csak azoknak van némi módjuk, akiknek napjaira, mint mondani szokás, a halál előreveti árnyékát. Vagyis legnagyobb részt az öregeknek. A magára adó öreg egyik legszebb elégtétele az elmúlás megaláztatásával szemben, ha távozása rettenetét környezete számára tompítani képes. Ezt szolgálják ezek a sorok.
(Illyés Gyula: Kháron ladikján, részlet)
