A szervezők gondosan ügyeltek arra, hogy megfelelő távolságra üljenek egymástól a hívek, szórólapokkal jelölték meg, hogy mely székeket szabad elfoglalni. A szórólapon József Attila arcképe volt látható. Egyre izgatottabban vártuk, hogy kiderüljön, mit fogunk látni, hallani, minden jel arra mutatott, hogy különleges esemény tanúi leszünk. Dénes Előd lelkipásztor köszöntötte a jelenlévőket és röviden mesélt az előzményekről. A tavaszi hónapokban, a karantén ideje alatt a szemerjai egyházközség Facebook-oldalán hetente megjelent egy istenes vers, költői imádság, amelyet Kolcsár József színművész adott elő. Akkor döntötte el a lelkész, hogy felkéri őt: állítsanak össze egy József Attila-műsort, amelyben az általa megzenésített versek mellett a színész is adjon elő néhányat a költő művei közül. Így jött létre ez a bizonyos zenés áhítat.

Jóleső érzéssel állapítottuk meg, hogy miközben a kultúra közvetítésének legfontosabb helyei, az iskolák, színházak és más közösségi találkozóhelyek zárva vannak, még mindig itt van nekünk a templom mint utolsó mentsvárunk. Áhítatot, bibliaórát, istentiszteletet még szabad tartani...

Varázslatos élményben volt részünk, olyan mélységeket és magasságokat érintettünk az előadás során, amilyent csak kívánhat magának az ember a templomban és a színházban. Katarzis volt, a szó legnemesebb értelmében: emelkedettség, megrendülés és megtisztulás.

Kolcsár József nagyszerű versmondóvá vált az utóbbi évek során, magabiztosan, könnyedén, természetesen tolmácsolta József Attilát is, mint ahogy egykor Szilágyi Domokost és Fekete Vincét a Mácsafej Zenekarral készített, A dolgokról egy földi szellemnek című előadásban. Akkor meglepett, most már nem, hisz azóta többször is hallhattuk őt verset mondani, és egyre nyilvánvalóbb számunkra, hogy nem csak alkalmi vállalások ezek színészi pályáján. Nemcsak megtanul és előad néha egy-egy verset, hanem rendszeresen olvassa, értelmezi, felfedezi a költészetet, ápolgatja magában ezt a nemes elhivatottságot, és ilyen jellegű fellépései által visszahoz valamit abból a hagyományból, amely a múlt rendszerben jellemezte a színházat. Amikor kevésbé volt fontos a látvány, a színpadtechnika, sokkal inkább az irodalom tolmácsolását, a nyelv ápolását tekintették a színház elsődleges hivatásának.

A zene ugyanilyen érett és lélekből fakadó volt, nem a szokásos, minduntalan előtérbe törekvő előadói virtuozitások határozták meg, hanem az a fajta öröm, amit a dalok megszületésének pillanatában érezhetett a szerző alkotói magányában, vagy amit a hangszerelés során közösen átélhettek a zenészek. A közös munka öröme sugárzott a produkcióból, amelyben ott volt egy tragikus sorsú költőóriás, a zeneszerző, a színész, a zenészek és nem utolsósorban Isten.

És mi is részévé váltunk. Nemcsak azért, mert alkalmat kínáltak arra, hogy együtt énekeljünk velük, hanem azért is, mert akárcsak az egykori rituális, vallási színjátékok résztvevői, egészen fel tudtunk oldódni ebben a nagy, közös együttlétben. Ugyanazok az érzések borzongatták és simogatták a lelkünket, együtt derültünk, együtt könnyeztünk, együtt lélegeztünk. Görcsösen szorítottuk a szórólapot, és József Attilával együtt üvöltöttük, hogy nagyon fáj. És tényleg fájt a testünk, lelkünk, szívünk tája, szemeink gödre... Ott ültünk maszkjainkkal egy roskadozó világ kellős közepén, Istent kerestük, és azt éreztük, hogy kiszolgáltatottságunkat, ezt a kínt csak az alázat enyhítheti.

Alázat, öröm, szolgálat. Így tudnám összefoglalni az előadást. Minden hang és hangsúly a helyén volt, de nem az tűnt fel, hogy milyen jól csinálják, hanem hogy milyen jó itt lenni, engedni, hogy a szavak és dallamok magukkal ragadjanak, érezni a fájdalmat és egyben a vigasztalást. Csordultig telni békével, reménnyel, istenes érzésekkel.