És van egy további alkotó a sorban, aki jelenleg gyógyíthatatlan betegen fekszik a kórházban. Ő nem színészként dolgozott, de már a hetvenes évek elejétől fontos szerepe volt abban, hogy a díszletek, kellékek mindig a helyükre kerüljenek, használhatóak legyenek, rengeteg színpadi eszköz őrzi a színházban a keze nyomát.

Járvány van, olyan napokat élünk, amilyenekre eddigi életünk során még nem volt példa. Sosem kellett maszkkal járnunk az utcán, nem zárták be egyszerre a város minden iskoláját, nem éreztük még, hogy életveszélyben vannak a szüleink, nagyszüleink, beteg hozzátartozóink. Olyan kevés idő jutott eddig is rájuk, és most a vírus miatt még ritkábban találkozunk velük. A közelmúltban a szüleim orvosa is belehalt a fertőzésbe, az a személy, akinek a szakértelme biztonságot jelentett számukra. Olyan közelivé vált a halál, amilyennek még sohasem éreztük.

És ahogy haladunk előre az időben, egyre gyakrabban futjuk át a gyászjelentőt az újságban, mert egyre több benne az ismerős név. Szomszédaink és az utcán szembejövő arcok között pedig egyre kevesebb. Jólesik találkozni rég nem látott idős emberekkel, úgy szeretnénk megőrizni, magunkkal vinni valamit belőlük, ki tudja, találkozunk-e még valaha...

Mindig elhessegetjük a gondolatot, de ilyenkor, november elseje körül mégiscsak szembesülnünk kell vele. Milyen hatalmas és félelmetes ez a szó, pedig olyan észrevétlenül történik. Pár napja kölykezett a cicánk. Ez volt az első ellése, még nem volt ilyen tapasztalata. Előkészítettük neki a biztonságos és meleg helyet, de nem tudta, mit kezdjen vele. Egy reggel az udvaron mindenhol kiscicákat találtunk, hárman még életben voltak. Az anyjuk mellé raktuk őket, de ő menekült tőlük, talán a fájdalomra emlékeztették. Próbáltunk tejet csepegtetni a szájukba, de nem ettek, hasztalan volt minden igyekezetünk. Másnap este a kezemben halt meg az egyik, miközben melegítettem a nyitott kazán előtt. Egy ideig még mozdult, aprókat tátogott, aztán már nem. Csak fogtam, néztem, aztán letettem a földre, és olyan végtelenül tehetetlennek éreztem magam. Ilyenkor szeretne az ember ordítani, kardot rántani, legyőzni a sárkányt, elhozni a világ végéről az élet vizét, de csak bámultam maga elé.

Így szoktunk állni a temetőben is. Gyújtunk egy gyertyát, hogy történjen valami, ha már úgysem tudunk semmit megoldani. Lehetünk erősek, egészségesek, okosak, tehetősek, itt nem érünk többet, mint a hulló falevelek vagy a sírokon kókadó virágok. Olyan megfoghatatlan a halál, mint a múló idő. Csend és semmi. Fényképek, hátrahagyott tárgyak, a hiány érzete. Emlék az életről.