Kolozsvár nyár végi levegőjében bizonytalanság, feszültség uralkodott. Augusztus 23-án a románok a szovjetek mellé állva, a 3. ukrán front mellé csatlakozva harcoltak tovább és húzódtak észak felé. (…) Az egyetem készülődött elhagyni Kolozsvárt, felszereléssel együtt, tanszemélyzetével, professzorainkkal és családjaikkal meg sok diákkal egyetemben.

Elindultunk a teljes bizonytalanságba. (…) Szolnok előtt vagy 15 km-rel a vonat megállt, és sokáig, órákig állt. (…) Aztán kiálltunk az ajtókba, és láttuk, hogy messze tele a látóhatár égő Sztálin-gyertyával. Szolnokot bombázták. (…) Kb. két hét múlva azonban a pestújhelyi tüdőszanatóriumban kaptunk teljes ellátás fejében orvostanhallgatói gyakornoki munkát, s szeptember végén oda költöztünk. (…) És december elején meg is kaptuk mindketten a SAS-behívót mint orvostanhallgatók. (…) Így december 10-én – én az ágyból – egyenesen a marhavagonok mellett készen álltunk az elszállításra Németországba. (…)
 

Bombázások

Kétheti utazás után, december 21-én érkeztünk Halléba. (…) Itt éltünk aztán valamennyien, akik együtt utaztunk a vonaton, és még máshonnan ideszállítottak is, professzorainkkal, konyhaszemélyzettel, felügyelő és kémkedő személyzettel egészen március végéig. Naponta előadást tartottak. (…) Halléban a koszt embertelenül gyenge volt. A kenyér, egy keskeny, szögletes cipószerűség, szürke volt és szappanszerű. (…) Volt úgy, hogy sorozatban minden éjjel első álmunkból riasztott fel a sziréna, és vonultunk le a hideg, nagy pincébe, amely az épület alatt húzódott. (…) Az utolsó nagy bombatámadást megelőzően két bombatámadásban volt részünk, de ezek nem okoztak nagyobb károkat. (…) Az óvóhelyre alig értünk le, megkezdődött az állandó rezgés, dörrenés, robaj, amely alig pillanatokra maradt abba, mint amikor nagy viharok idején állandó morajlás van a dörgések közti szünetekben is. (…) Úgy emlékszem, hogy órákig tartott a bombázás. Nemcsak robbanó, hanem gyújtóbombákat dobtak a városra, amelynek majdnem fele elpusztult. Amit le nem romboltak, azt a tűzvész pusztította el. (…) Egész házsorok hiányoztak az utcákból, ahol magasra halmozódott a törmelék, és most fojtó volt a csend. (…)

Néhány nap alatt kiosztották a diplomáinkat, és híre járt, hogy rövidesen, napok múlva útnak indítanak minket, szétosztva a még működő magyar hadikórházakhoz. (…) S egy napon megtudtuk, hogy tizenhatod-magunkkal útnak indulhatunk az ulmi hadikórház felé. Összecsomagoltuk egy nagy szürke vászonnal borított kofferbe minden holminkat, és április 8-án délután vonatra ültünk. (…)

Herlasgrün! (…) A vonat hirtelen állt meg, és csaknem ugyanabban a pillanatban hatalmas robbanás, légnyomás sodort el a vonatban. Az emberek, nagy részük katona, amint az ablakon kinézhettünk, hanyatt-homlok menekültek egy közeli kis erdő felé, ajtón, ablakon, ki hogy tudott. Bombát dobtak a mozdonyunkra, és még abban a pillanatban végiggéppuskázták az egész szerelvényt. Mi a mozdony után következő második kocsiban ültünk. Azonnal menekülni nem tudtunk, nyolc hónapos terhes voltam, behúzódtunk ösztönszerűen a kofferunk alatti sarokba az ablak mellett. (…) Kofferunkat hét golyó is átjárta. Évekig őriztem egy fehér, vastag selyemsálját apának, amelynek – mivel négybe volt hajtva – minden négyszögében elég nagy kerek lyuk volt. Ez a koffer menthetett meg minket. (…) Az árokpartról kevés tanácstalanság után menekültünk a szabad mezőn a kis erdő felé. (…). Felettünk alacsonyan szálló repülők lőtték egyre az erdőt, zúgásuk alig halt el egy kicsit, ismét erősödött. Olyan közel a halált sohasem éreztem magamhoz. A vége felé, amikor kissé felocsúdtunk rémületünkből, vettem észre, hogy félig rám dőlve fekszik egy ismeretlen katona. Az ő élete volt az ára talán, hogy (…) megmaradhattunk. Sokan meghaltak akkor, sokat elszállítottak sebesülten, de mi tizenhatan, akik Halléból elindultunk, mind megvoltunk. (…)

Órák múlva értünk be Döhlauba, ahol egy iskolához irányítottak. Kapujában sokáig vártunk, aztán világosság gyúlt, bementünk, letelepedtünk. Teljesen üres, nagy tanteremben aludtunk, a földön, pokrócokon, kabátokon, szalmán. (…) Regensburgban megérkezésünkkor légiriadó volt. (…) Regensburg­ból Ingolstadtba kellett utaznunk, de mivel Ingolstadtot bombázták, a vonat jóval a város előtt megállt. (…) Másnap, mivel vonatra szállni már senki sem mert, elindultunk gyalog Ingolstadt felé, tíz kilométert gyalogoltunk. Az ingol­stadti pályaudvaron egy magyar katonai eligazító parancsnok Ulmba szóló papírjainkat megváltoztatta, és Eichstättbe irányított, mert Ulm már elesett. (…)
 

Eichstätt

A pályaudvar közelében katonai teherautóra ültünk, és megindultunk azonnal Eichstätt irányába. (…) Kiégett fű, kiégett tankok az út mentén, ott meredeztek mindenütt távolabb is a mezőn, csonka óriások, és félelmetes volt a csend. (…) Április 13-án, alkonyatkor érkeztünk a magyar parancsnoksági épülethez a központban, ahol, miután tájékoztattuk őket kilétünk felől, hallani sem akartak rólunk. Csüggedten feküdtünk le egy nagy, szürke tanteremben, mert ezt még megengedték nekünk. De másnap aztán kidobtak! Rossz volt nagyon az érzés, hogy a mieink ezek az idegen lelkű emberek, akik végre magyarul beszéltek, magyaros volt a vágásuk, de velünk közösséget nem éreztek. (…) Megérkezésünk után néhány nap múlva rendeződött a viszonyunk a hadikórházzal. (…) Április 24-én délelőtt, miután az amerikaiak egy órán át harcoltak egy, a várba húzódott SS-századdal, a város elesett, vagyis felszabadult. Számunkra inkább felszabadult, már napok óta vártuk az amerikaiakat. (...)

Május elsején délután nagyon egyedül lehettem, mert estefelé Lenerné behívott − amit különben nem szokott tenni − a konyhába (…) amikor még felocsúdni sem tudtam, megtelt alattam a konyha egy része tiszta folyadékkal. Én nem tudtam hirtelen, hogy mi történt, de a Lenerné egyértelmű mozdulataiból megtudtam, hogy megindult a szülésem. Felmentem és lefeküdtem, vártam apát, aki jött is nemsokára. (…) Apa türelmetlenkedett, félt, nagyon meg lehetett ijedve, fél 10 körül kihívta a mentőkocsit, feltettek a nagyon hideg autóra, ahol végig vacogtam, míg 10 felé megérkeztünk a kórházba. Sötétes nagy teremben találtam magam, ahol rengeteg ágy volt. Az én ágyam köré paravánt húztak szinte azonnal, s most már percek alatt világra jöttél, és én megkönnyebbültem. (…) Így születtél meg az eichstätti Krankenhausban május 2-án délelőtt 10 óra felé, 1945-ben. Életem meséjében megtörtént a csoda. Pszichikumom megváltozott. Egy más ember szívével néztem a körülöttem levő tárgyakra, emberekre, a vasrácsos, magas ablakon át a májusi fényben fürdő városra, balra a virágba borult magas dombra. Az anya szívével! (…)

Egy késő tavaszi napon apával lementünk az Altmühl partjára fürdeni, és emlékszem, milyen jólesett nagyot úszni az elég mély folyóban. Sajnos, ez többé nem ismétlődött meg, mert kb. egyhavi ott-tartózkodásunk után beköltöztünk az UNRRA-lágerbe [UNRRA – United Nations Relief and Rehabilitation Administration − nemzetközi gazdasági segélyszervezet]. Ezeket a lágereket azért szervezték az amerikaiak, hogy a németek által elhurcolt, különböző nemzetiségű, foglalkozású, nemű egyéneket teljesen általuk ellátott közösségekben elhelyezzék, amíg mindenki visszatérhetett hazájába, otthonába. Természetesen nagyon sokan nem tértek vissza soha, hanem kivándoroltak, mihelyt erre lehetőségük nyílt. Ebben a lágerben finnek, lettek, lengyelek és magyarok laktak. (…)
 

Hazatérés

Most már kora tavasszal sok szó esett arról, hogy lehetővé teszik nemsokára az amerikaiak a kivándorlást minden nemzetiségű számára. Így nagyon sokat töprengtünk, hogy kérjük a hazamenetelünket, vagy maradjunk és várjunk. Döntésünket, amelybe nagyban belejátszott a honvágy is, egész életünkben bántuk! (…) Terhes voltam ismét, Zenkővel, s a kivándorlás gondolatát két kicsi gyermekkel nem tudtuk megszokni, nem volt bátorságunk hozzá. A hazatelepülési engedélyt megkaptuk, és áprilisban vonatra ültünk. (…)

Amit Poking hatásban rám gyakorolt, rosszabb volt mindennél. Egy csupa kallódó magyarokból álló tábor volt ez, deszkabarakkokkal, amelyek zsúfoltak és piszkosak voltak, a barakkok közti utakon csüggedt arcú emberek, asszonyok csellengtek, a bizalmatlanság és reménytelenség uralt el mindent. Különösen levert minket a hír, hogy hetekbe telhet, amíg hazaszállítanak mindenkit. Egy tizenhat ember által lakott barakkban kaptunk hárman egy ágyat. (…) Pokingból tíznapi ott-tartózkodás után indultunk el, és egy hétig utaztunk, amíg Pestre értünk. (…) Közben tájékozódtunk, hogy diplománkat elismerik-e Magyarországon, de sajnos megtudtuk rövidesen, hogy nem. Viszont az a hír járta, hogy Romániában elismerik. (…)

Engem már egyedül csak az otthon nyugalma hívott. Ismét egyheti utazás következett, ezúttal csupasz marhavagonban, összezsúfolva ötven hazatérő, piszkos, tetves nyomorulttal. Közéjük állítottuk a gyermekkocsit. (…) Május 13-án érkeztünk meg Kolozsvárra, ahonnan majdnem két évvel azelőtt útra keltünk. Igen, meg kell azt is említenem, hogy Biharkeresztesen, a határon két napra karanténba helyeztek, ahol tetvetlenítés és deparazitálás folyt. (…) Miután rendbe szedtük magunkat és kicsit megpihentünk, hazaköltöztünk a Csaba utcába, a lezárt, elhagyott, régi otthonba. (…) Apa megtudta, hogy diplománkat elismerik, valamennyiünkét, akik külföldre szakadtunk ’44 őszén. (…) 1946. június 11-én délfelé megindult a szülésem, s délután fél hatkor az apa se­gítségével világra jött Zenkő. (…)

Szeptemberben apa Szigetvárival, miután Kolozsvárt sehogyan sem lehetett elhelyezkedni orvosként, leutaztak Háromszékre, hogy körülnézzenek. A család ugyanis úgy döntött, hogy Bereckbe jöjjünk, apa foglalja el a megüresedett kört. Akkori körülményeink között valóban az látszott a legelfogadhatóbb megoldásnak. (…) Beköszöntött az ősz, a szép kolozsvári őszök egyike. Reggelenként már hideg volt, fáztunk, fánk nem volt. S egy napon aztán, október 2-a volt, emlékszem, nagy szél fújt, amikor az állomásra mentünk, vonatra ültünk kevéske csomagunkkal, hogy Bereckbe utazzunk a két gyermekkel. Amikor ideértünk, érdeklődve néztem a soha nem látott háromszéki tájat, s olyanféle érzésem volt, hogy sokáig, nagyon sokáig fogok élni és dolgozni új hazámban.

Jánó Erzsébet