A hetekben többször hallottam vissza, hogy a készruhagyárból történő elbocsátások az én hibám lenne, vagy a családomé, mivel a terület a gyár alatt a miénk lenne, és mi nagy pénzt kérnénk a használatáért. A szegény, de derék gyártulajdonosok ezt nem bírnák meg, ezért kellene az alkalmazottjaiktól megválniuk. Nos, ez a mese valótlan, magyarán: hazugság.
Mi véglegesen elveszítettük a terület visszaszolgáltatását megcélzó pereket. A terület a kézdivásárhelyi önkormányzaté, a városé. Ezért a város 10 százalékkal részese a gyárat működtető cégnek, így évente szép összegekkel részesedik a gyár profitjából.
Amikor a bíróság véglegesen kimond egy ítéletet, azt jelenti, hogy az nem fellebbezhető meg, a per nem kezdhető újra. A mi esetünkben ez történt 2015-ben. A bíróság hosszú pereskedés után megállapította, hogy a mi régi területünk nem a gyár alá esik, ezzel a mi érintettségünk az egész ügyben véget ért. (Igaz, a bíróság nem állapítja meg, hogy hol van a mi területünk, de szerinte biztosan nem a New Fashion alatt.)
Részemről – és ami a törvényes oldalát illeti – az ügy 2015 óta lezárult: vesztettünk, nem lett a miénk a terület. Ezért nem értem, hogy most miért hallok sok oldalról rosszindulatú pletykát, hazugságokat arról, hogy közünk lenne az elbocsátásokhoz.
Ha vétkeseket akarnak találni az elbocsátásokért és a munkahelyek a jövőben biztosan bekövetkező megszüntetésért, azokat először a gyár vezetésében kell keresni, majd a cég részvényeseinél, a politikumnál stb. – de végül is az egész világon uralkodó járványhelyzet és a bezártságból fakadó gazdasági világválság a bajok okozója. Itt még hozzá lehetne fűzni, hogy eleve gazdasági öngyilkosság volt egy város és környéke gazdaságát kizárólag az alacsony bérsávban működő konfekcióiparra építeni, de ez már spekuláció. Spekuláció, ami most válik valósággá...
Taierling Johann, Kézdivásárhely
