Látványos egy összeomlás volt minálunk a kilencvenes évek elején. Nem kellett sokat csatangolni szétvert istállók, kollektívkerítések képeiért. Mondtuk is útközben Erdővidék felé menet, mennyi düh omlasztotta az erőszakos kollektivizálás építményeit, látszott a téglánként, lécenként kezdődő privatizálás állapota.
S ahol a kutyának sem kellett az egészből semmi, több évtizedes bosszúságát egy téglakirúgással megtoldotta egy-egy kárvallott forradalmár. A lelki rombolás pedig azzal kezdődött, hogy aki eddig nem volt haragban szomszédjával, mind összekapott a föld felett. Első lépesben csak egy parcellát ültetett be kukoricával véletlenül a másiknak kiosztott sávba, amit nemigen szoktak felénk válasz nélkül hagyni.
Valójában téesz–gazdakör vitára, krónikásoknak hívtak Vargyasra, felgyűlt igazságtalanságok és sérelmek sokaságának tisztázására. Mindenik képkockán egy-egy vádló mozdulat pörög vissza, gesztikulációk gyűjteménye, mutatóujjak sokasága, és békésen sorjázó kalapok szabályosan elhelyezve a fapadokon, mely után ritkán kap gazdája, amikor már tűrhetetlen az indulat, indulna, de mindig visszatér dühösen, visszateszi ugyanarra a helyre a kalapját. Csak nem adhatja fel az utolsó körben. Az „újra kollektivizálnak”, a „túl sok a kommunista”, a „velünk mindig kitolnak” bekiabálások a leggyakoribb mondatok. Nézem a gyűlés végi képkockákat, ahogy a mindenkit jól ismerő rendőr is, belefáradva a vitába, húz egyet értetlenül a nadrágszíján, az ajtóból pedig sértődött tekintettel búcsúzó résztvevő zárná már az ajtót. Egy összejövetel záróképei ezek, ahol féligazságok közepette maradandó sebek születtek. És megyeszerte fényképezhettem volna sokfelé a gazdakörök alakulása alkalmával, nem volt ez egy elszigetelt vargyasi jelenség, mindenhol eszébe jut egy-egy gazdának a termőföldön túl a leadott kaszáló, eke, cséplőgép… vagy a későbbi, a 130 lejes kollektívnyugdíj...
És idén olvashatom prefektusi sajtótájékoztatóban, polgármesterek kijelentéseiben, hogy a visszaszolgáltatás itt is, ott is akadozik. Megértési vágyból visszalapozok száz éve született földosztásos emlékképekért.
„A Föld a népé” olvasható Károlyi Mihály 1919-es földosztásáról Krúdy propagandariportjában. Szemléletes jelenetek sorozata, ahol felvonul arisztokrata, nincstelen hazatérő háborús veterán, gazdatiszt, csendőr, és a paraszti lét legjobb ismerőjeként maga Móricz Zsigmond is statisztál. Elhangzik, hogy mindenkinek lesz földje, aki dolgozni akar. Aztán hatalmas transzparens 1945-ből: „A föld azé, aki megműveli”, szintén földosztás Nagy Imrével. S míg a föld körüli boldogságról, indulatokról képi jeleket keresek, a ’49-es Ludas Matyi szatirikus lap legízléstelenebb kulákgúnyoló sorozatához érkezem, mégis itt találtam egyetlen vicces, jobban mondva favicces jelenetet, ahol két Zsírosnét, mert így gúnyolta a lap a kulákok feleségeit, teljesen takar két fekete esernyő, alatta a zuhogóban megvitatják, hogy végre valami esik, mert itt minden mutató csak emelkedik, a téesztagoké, a beszolgáltatásoké, a terményé. Sok földes, barázdás felvétel nézegetése után lassan-lassan kezdett egy homályos kép összeállni, főleg, amikor a felfelé ívelő gazdasági mutatókhoz értem, hogy miként is forog térségünkben parcellánként a föld a Nap körül.
