1944. augusztus 26-án többnapos katonai összecsapás zárult le azon a tájegységen a magyar földre betörő orosz hadsereg és a hazát védő magyar leventék és veteránok között. A nagy vér- és életveszteséget azóta őrzi az úzvölgyi hadi temető.
Ott van a nagy „Nem feledünk” kőtömb, húsznál több kopjafa és közel 600 fakereszt, amelyek mind a történelmi eseményre emlékeztetnek. 1990 előtt nem volt szabad odamenni emlékezni a történtekre és a hősökre, de a rendszerváltozás után évről évre sokasodott az oda látogató zarándokok száma, akik Erdély minden zugából, de Magyarországról is autóbuszokkal érkeztek egy főhajtásra.
A temető közepe táján 2009 óta áll egy olyan emlékkopja is, amelyre az van felróva: ITT VÉDTE A HAZÁJÁT 40 SZENTIVÁNLABORFALVI SZÉKELY HATÁRŐR. Ezért is – de nem csak – évente odazarándokoltunk mi is, példaképeink a már néhai Sylvester Lajos író, Incze Sándor szemerjai református lelkész és vitéz Szőcs Dániel voltak. A már rendszeressé váló és fokozatosan növekvő létszámú zarándoklat, az emlékezés élénkülése azonban szemet szúrt, és kezdtek ellene fellépni.
Többször áthelyezték eredeti helyéről a Hargita és Bákó közötti megyehatárt jelző táblát Úzvölgye keleti sarkából a három kilométerre levő nyugatiba, hogy a temető moldvai területre kerüljön. Ezt nemrég törvényszéki határozattal tisztázták...
Az ezeréves határon levő vám- és őrházat 2017. augusztus 26-án a szemünk láttára ledózerolták, árokba tolták, a faanyagot felgyújtották és elégették a sáncban.
A kápolnához vezető útra sorompót tettek, hogy oda autókkal ne lehessen felmenni.
Az emlékező istentiszteletet többször megzavarták katonákkal megrakott teherautók fel-le járatásával.
A koronát minderre a 2019 tavaszán történt temetőgyalázás tette fel, amelynek során 52 betonkeresztet állítottak fel magyar és osztrák hadi sírok fölé. Talán megirigyelték a szépen bekerített és gondozott sírkertet, és beköltöztek oda, mint a veréb a fecskefészekbe.
A temetőrész elfoglalása és az oda plántált keresztek felavatása során 2019 júniusában olyan cirkuszi mutatványokkal rukkoltak elő, hogy az ritkaság: kerítésre mászás, keresztre mászás, kapu betörése, zászlórudakkal való döfködés, orkánszerű ordítókórus, trikolórerdő lobogtatása és így tovább. Azt hiszem, 1944 augusztusa óta ez volt a legnagyobb csata azon a helyen.
A koronavírus-járvány évében, 2020. október 25-én az új parcellában, a nagy bizánci betonkereszt előtt, a fehér abrosszal terített asztal mögött maszkok és távolságtartás nélkül sorakoztak fel az ortodox papok szájhős barátjukkal, a Calea Neamului nacionalista szervezetet vezető Mihai Sorin Tîrnoveanuval és jó néhány követőjükkel. Őrjöngtek egy sort, és hazamentek, nem is kutatva, hogy valójában hány hősi halottjuk nyugszik ott: 3, 4, 8, 11 vagy 147?
Így is lehet emlékezni (habár mi nem így tesszük), de az, hogy a járványügyi szabályok felrúgásának sincsenek következményei, világos üzenet. Nagyjából meg is válaszolja azt a kérdést, hogy vajon az ilyen kirohanások felsőbb utasításra történnek, vagy csak beleegyezéssel, netán olcsó népszerűséget hajhászó egyéni kezdeményezésként…
N. Kányádi Mihály
