Tervem, hogy körbejárjam a történelmi Udvarhelyszék településeit, amelyek jórészt a mai Hargita megye délnyugati részén helyezkednek el, illetve részben átnyúlnak Háromszék/Kovászna, Maros és Brassó megyébe is. Riportsorozatom egyik célja, hogy bemutassam Székelyföld különálló tájegységeit, áthajolva szomszédos közigazgatási területekhez tartozó kerítéseken, körülnézve ugyancsak székely településeken. Udvarhelyszék irányából Erdővidék felé közelítve vesszük szemügyre a falvak mai gazdasági és társadalmi helyzetét, a rejtett és megmutatkozó potenciált, a pillanatnyilag zajló folyamatokat és a közeljövőre vonatkozó terveket. Minden települést megvizsgálok az egyházközségek, a helyi vállalkozások szintjén, illetve a civil berkekben zajló közösségépítő munka szemszögéből is, külön figyelve arra, hogy rávilágítsak a szellemi és az épített örökségre.
Jásfalva, Ége, Dálya
Az udvarhelyszéki Viharsarok másik községe Kányád. Ha úgy számítjuk, akkor a nagyobbik, hiszen Székelyderzs kettő, Kányád viszont nyolc faluból áll. Normális körülmények között akár két-három önkormányzatra is fel lehetne osztani, ahhoz viszont jelentősebb népességre lenne szükség. A nyolc faluban 2020 elején 1161 lakos élt a polgármesteri hivatal közlése alapján.
A Székelyudvarhelyről Székelykeresztúr felé vezető megyei útról (DJ 137) Ócfalvánál balra fordulva (DJ 137 A) Miklósfalván át – ez a község első faluja – viszonylag jó állapotban lévő aszfaltúton érkezhetünk Kányádba, ahol a közigazgatási központ található. Az út – immár aszfaltburkolat nélkül – halad tovább Petek, illetőleg a megyehatár irányába, hiszen annak szomszédja, Homoródbene már Brassó megyében található. Petek, vagy másképp Székelypetek a dualizmus korában vált Udvarhely vármegye részévé (1876), és ma is peremtelepülés.
Kányád felé
Ha kellőképpen figyelmesek vagyunk, illetve ha dolgunk akad Égében és Székelydályában, akkor egy balra ívelő kanyart követően (DJ 133) juthatunk el oda, de előbb mintha felrémlene, az újabb építésű kis katolikus kápolnát elhagyva, hogy tőlünk délre, alig fél kilométernyire, ott van Jásfalva is. Dályán át Városfalvára juthatunk, ez Homoródszentmárton, a szomszédos falu, Homoródjánosfalva pedig már a Brassó megyében levő Homoróddaróc közigazgatása alá tartozik. Ilyenkor eszébe jut az embernek, hogy Égétől északra, a hegy mögött még ott van Abránfalva és Homoródszentlászló is. Mind a kettő Kányád községhez jár. Abránfalvára a Miklósfalva végében leágazó 30-as jelű községi úton tudtunk volna eljutni. Homoródszentlászlóra pedig a 31-es számmal jelölt szakaszon.
A keletre eső három falu
Emlékeim szerint valamikor a kilencvenes évek elején jártam először Jásfalván. Dereng valami, hogy középiskolás korunkban – hiszen voltak a környékről származó kollégiumi társaink – majdhogynem versengve soroltuk, hogy melyek Udvarhelyszék legkisebb települései. Elmondtuk, hogy Miklósfalva olyan kicsi, hogy az autóbusz eleje már rég kiment belőle túloldalt, de az „utaja” még nem érte el az innenső községtáblát. Jásfalva úgy került be ebbe a csokorba, hogy az is kicsi, de akkora csak, hogy ha a busz benne megszorulna, meg sem tudna fordulni, azért nem jár oda semmi, és úgy tekintettünk rá, mint Kányád egyik utcájára. Az az igazság, hogy Jásfalva soha nem volt túl népes: 1850-ben 104 lakosa volt, majd 1910-re 108 főben csúcsosodott, hogy aztán az 1990-es rendszerváltozás idejére megfeleződjék, ekkor 57 lelket írnak össze (1992).
Jásfalvát életrevaló emberek lakják
Sepsiszéki Nagy Balázs az új évezred elején (2002) 53 itteni lakost említ. Jásfalvának manapság – a távollevőkkel együtt – mindössze 44 lakója van. Meglepő, hogy ennek ellenére is fellelhetők a közösségi élet nyomai. A faluban nincsen közbirtokosság, csak közösségi társulás létezik, amely a legelőket, a kaszálókat és az erdőrészt is együtt gondozza. Néhány elkötelezett ember hozzáállása révén sikerült svájci és székelyudvarhelyi civil segítőkkel megvásárolniuk egy ingatlant, amely szerény vendégfogadásra és falusi programok megtartására alkalmas, illetve ott helyezték el a tájházba szánt régi tárgyakat és dokumentumokat.
Két közepes méretű, családi tulajdonban levő farmgazdaság működik – összesen mintegy 200 szarvasmarhával –, van néhány 1-2 tehenes gazda is, így feltehető, hogy a legelők és a kaszálók kihasználtsága folyamatos. A nem túl jelentős juhállományt Kányádban tevékenykedő majorokra bízzák. A juhászatot a gyakori medvetámadások lehetetlenítik el Jásfalván is.
Mivel templom, paplak, iskolaépület nincsen, hiába keresni a szakrális és közösségi objektumok hatását a „polgári” építkezésre. A tulajdonképpen egy utcából álló kis falut jellegzetes udvarhelyszéki stílusú parasztporták határozzák meg, amelyeket a telekadottságoknak megfelelően építettek be az elődök. Van ugyan néhány romos állapotú öreg ház, csűr, de nem jellemző az elhanyagoltság, hiszen a bebírók és az elszármazottak ragaszkodnak tulajdonukhoz, hétvégeken és nyaranta valamelyest erőteljesebben népesül be a hely. Nagy energiát fordítanak a karbantartásra és olykor – sajnos – a nem szakszerű átalakításokra is.
A két farmgazdaság komolyabb méretű beruházásaival kilépett a falu belterületéről, ami mind az állatoknak, mind az őket ellátó személyzetnek előnyösebb, hiszen magas fokú a gépesítettség, a legeltetés, a takarmány előállítása és tárolása zökkenőmentesen és a mai előírások betartása mellett így elvégezhető.
Egykori jómód, létezett igényesség
Ége már egy nagyobb és módosabb településképet mutat. Ugyancsak jellemzően a főutca hosszában épült, de kisebb utcakezdeményeket, leágazásokat is találunk, amelyek azt jelzik, hogy korábban nemzetségek szerint is elkülönülhettek a családok.
Áge: felhagyott iskola
A múlt századfordulón volt a legnépesebb, 1900-ban 266 lakója volt, az 1950-es évek közepéig enyhe csökkenés tapasztalható (1956-ban 218-an lakták), de a két impériumváltozás sem okozott olyan radikális változásokat, mint a kollektivizálás: az 1966. évben 167, 1977-ben 109 lakost számláltak, 1992-ben 72-en éltek itt. A polgármesteri hivatal nyilvántartása alapján ma 73 fő az állandó népesség. Zömében reformátusok, a hívek lelki gondozását a dályai tiszteletes látja el.
Rejtett értékek, látható romok
Székelydálya viszonylag nagy kiterjedésével egy valaha virágzó település emlékét idézi. Meglepő, hogy fennállása során 1850-ben volt a legnépesebb (708), 1910-ben 604-en lakták, amely szint jórészt a későbbi évtizedekben is fennmaradt (1930: 551, 1941: 581), az ellehetetlenülés a viszonylag korán bekövetkezett kollektivizálás (1951) után vette kezdetét, 1974-re 379, 1990-re 279 főre apadt a népesség, 2002-ben pedig 278-an lakták. A legutóbbi népszámlálás alkalmával (2011) 273 lakost írtak össze. Az utóbbi időszakban is hasonló adatokkal találkozhatunk, hiszen 2020 februárjában az önkormányzat nyilvántartása szerint 273-an élnek a faluban, a helyiek zömét alkotó református vallású, magyar tudatú cigányok száma most 139. A lakosságcsere a totalitárius rendszer éveiben kezdődött, amikor a továbbtanulók, a képzettebb pályakezdők Brassóba, Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, illetve más nagyvárosokba vándoroltak, Székelyudvarhely jobbára csak az 1968-as megyésítés után, az ottani gyárak felépülését követően jelentett vonzóerőt.
Székelydályai utcakép
Az 1333-as pápai tizedjegyzékben már templomos hely, létező település, az újabb régészeti feltárások a templomkertben 12. századi temetkezés nyomát is feltárták. A korábbi – szűknek bizonyult – helyett a 14. században épült a ma is álló református templom, amelynek falfestményeit évszázadokig mészréteg fedte. A 19. század második felében kezdődő és kibontakozó erdélyi és magyarországi falképkutatások során (Orbán Balázs – 1868, Huszka József, 1882) tárták fel a Szent László-legendakörhöz tartozó freskók egy részét. Előkerült egy vélhetően 15. századi, egyelőre megfejtetlen rovásírásos felirat. Kimagasló művészettörténeti értékkel bír a kazettás mennyezet is (készült 1630 körül). A templom a 12. és a 19. század közti időszakban hét komolyabb beavatkozáson esett át. A HR-II-a-A-12811 besorolási számmal rendelkező műemlék templom állami pénzalapból történt felújítása 1992-ben kezdődött, ekkor kerülhetett sor átfogó régészeti feltárásokra. A falu erős gazdasági potenciáljára utal az 1800–1803 között épített torony. Ez az objektum, amely miatt Székelydálya felkerült a turistatérképekre. Egyelőre alig van nyoma annak, hogy a település képes lenne kihasználni a műemlékéből származó hírnevét.
A település másik értéke az épített népi örökség és a természeti környezet. Mintegy 50 telekről eltűntek, illetve összeomlottak a lakó- és gazdasági épületek, de még így is számottevő értéket képviselnek a fennmaradt porták. A községi önkormányzat és a helyi közbirtokosság az utóbbi időszakban felújíttatta ugyan a középületeket – kultúrház, iskola, egykori „csendőrlaktanya” –, néhány tulajdonos szépen karbantartja az örökségét, példa arra is van, hogy betelepedők próbálkoznak valamiféle idegenforgalmat kezdeményezni, de egyelőre a rossz utak nehezítik a közlekedést, noha folyamatban a Kányád, illetve a Városfalva felé vezető útszakasz modernizálása.
Székelydályai utca
Fülöp Szabolcs helyi református lelkész tevékenysége messze túlmutat a település határain, hiszen kiváló gazdálkodó, sajtkészítő műhelyt is üzemeltet. Termékeivel jelen van a környék kistermelői piacain, értelmiségiként pedig jelen van számos „vidékélénkítő” megmozduláson, amelyek által Székelydálya bekapcsolható a szellemi és a gazdasági élet vérkeringésébe.
Nagyobb volumenű gazdálkodásra mások is vállalkoznak, van Székelyudvarhelyről idetelepedett család, amely szintén állattartásból és kézműves sajtok, egyéb tejtermékek készítéséből és értékesítéséből él. Viszont a helyiekben nem tudatosodott eléggé az általuk birtokolt érték. A gazdálkodás nyomai sok esetben „túlterjednek” az udvarokon, nem ritkák a közterületen hányódó mezőgazdasági gépek. Megjelentek a körbálák, mint a legutóbbi évek alkalmazott technikai hozadékai, amelyek tárolása lerontja az összhatást, ugyanakkor meg fölöslegessé teszi a csűröket. A népességfogyás és a -csere ellenére is jelentős a szépen fennmaradt bennvalók száma, amelyek karbantartása sok törődést és energiát igényelne.
Simó Márton
