Városunk immár egy idegenforgalmi kiegészítő objektummal is gazdagabb lett. Az az igazság, hogy minden, turisták által sűrűn látogatott helyen megtalálható az érmenyomó gép, hiszen nagy a kereslet rá abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy az utazó, ahol megfordulja magát, onnan szeret hazavinni valami ajándéktárgyat.
Ez évek múlva is emlékezteti arra a helyre, arra a kirándulásra, azokra a régi szép időkre. Lehet az képeslap, hűtőmágnes, feliratos trikó, címeres bögre, szóval bármilyen haszontalan tárgy, a lényeg, hogy a múlt felidézését segítse, a kedves emlékeket előcsalogassa. És erre épp úgy alkalmas egy oválissá préselt érme, mint egy családi fénykép, főleg, ha a fotó ellenfényben készült. Tehát nincs amit köntörfalazni: szükségeltetett Sepsiszentgyörgynek is az érmenyomó gép, igazából már évek óta ott kellett volna állnia a Székely Nemzeti Múzeum előcsarnokában, de hát jobb későn, mint soha, és a főtéren sincs rossz helyen, pláne, hogy múzeumunk beláthatatlan ideig látogathatatlan, egyébként is a turisták most épp nem verik le egymást. Bár egy érmenyomó gépet nemcsak az alkalmi látogatók használnak, hanem olykor a helyiek is, különösképp, ha gyűjtő akad közöttük.
No de vegyük szemügyre a mi érmenyomó csodamasinánkat (amúgy nem is gép, csak kézi hajtányos mechanizmus, annak ellenére, hogy a szakirodalom emlékérme présgépnek titulálja). Ezek az elmés szerkezetek négyféle mintát képesek reprodukálni, de azt a végtelenségig, lévén, hogy azon az elven működnek, hogy a kemény anyagból készült nyomóhenger a rá metszett motívumot rápréseli a puhább anyagra, többnyire aprópénzre, ami az országok legtöbbikében könnyűfém-ötvözetből készül. A mi présgépünk újabb generációs lehet, hiszen aprópénzt nem kér a nyomtatáshoz (mert azért mégiscsak állami jelkép a tízbanis, még ha értéke nagyjából a második számjegyével megegyező is), hanem előre adagolt bronzérmével táplálkozik. Ez végül is jó dolog. Az már kevésbé, hogy mindösszesen három mintát képes előállítani, s azok is... hmm. Egyik a Szent György-szobrot ábrázolja, magyarázatként felül magyar, alul román nyelven feltüntetve a város védőszentjének neve; a második egyféle panorámát ad a központ épületeiről, kezdve a városháza tornyával, a Tamási Áron Színházon át a Székely Mikó Kollégiumig, ezen is két nyelven, felül magyarul, alatta románul a város neve olvasható, középre valamiféle általam ismeretlen okból beiktatva az ország neve – ez már csak románul; a harmadik pedig a város egyik sportbüszkeségének, a nemzeti ligában szereplő focicsapatának a címerét domborítja ki, már annak, aki arra vágyik, hogy Sepsi OSK-s ereklyegyűjteménye ezzel váljék teljessé. Mert azt kétlem, hogy a bennünket felkereső turisták éppen ilyen emlékérmét vinnének haza magukkal, azt viszont el tudom képzelni, hogy mekkorát csalódnak, mikor az emlékérmenyomásra felkínált lehetőségek között hiába keresik a város emblematikus épületeinek – a már említett Székely Nemzeti Múzeum vagy a Vártemplom, esetleg az egykori Vármegyeháza – mintáját.
De nem is ez a legszomorúbb hiánya a mi présgépünknek. Az ördög a részletekben rejlik, tartja a mondás, ami ezúttal a szerkezet használati utasítására értendő. Ami rém egyszerű, aki már készített egyszer emlékérmét, talán el sem olvassa a követendő műveletek felsorolását: első lépésben kiválasztani a préselendő mintát, aztán beletenni a szerkentyű használati díját (az sem volt szívbajos, aki a taksát megállapította!), majd addig tekerni a kart (az óramutató járásával megegyező irányban, ez nagyon fontos), amíg kipottyan a szépen préselt, bár kissé ívelt (majd apuka otthon laposra varázsolja) ovális érme. De azért mégiscsak tessék elolvasni azt a használati útmutatást. És akkor majd meg tetszik látni az objektum kis hiányát. Ami abban nyilvánul meg, hogy az angol és a román nyelvű szöveg mellől hiányzik a magyar nyelvű leírás.
Nem voltam rest, benyitottam abba a vendéglátó helyiségbe, amely előtt a présgép található. Egy pincérnek mondtam előbb, hogy kis baj van a szerkezettel, közelében egy másik fiatalember álldogált, rákérdezett, már megint nem működik, merthogy volt már rá panasz (holott azt írja rajta, Made in Japan). Mondtam, feladatát ellátja, más a probléma vele. Mi lenne az? Hát hogy kétnyelvű csupán a használati utasítása. Kijött velem, megnézte, tényleg, mondta, ez eddig senkinek nem tűnt fel. És ígérte, hogy továbbítja háromnyelvűsítő kérésem a gép működtetőjének (egy szép magyar hölgynevet említett), aztán kölcsönösen köszöntük egymásnak az észrevételt, majd békésen elváltunk.
Naponta eljárok a présgép előtt, változást még nem észleltem rajta. Türelmes ember vagyok.