Ismét mi. Lehet, hogy pontosan, szabatosan kevesen tudnák megmondani, miért is ez az aláírásgyűjtés a kisebbségekért. Hogy régiók, pénzbeli támogatás? Nem hiszem, hogy tisztában lenne ezzel az aláírók zöme. Az ellenzők „megint valami székely hőbörgős” felkiáltással elintézik a dolgot. Még a támogatók derékhadának is igen vázlatos, hiányos és igen pontatlan válasza lenne erre a kérdésre – azt hiszem.
De miről is van valójában szó? Miért leng a székely zászló Európa-szerte? Idézzük fel: a Székely Nemzeti Tanács által elindított európai polgári kezdeményezés célja, hogy a gazdasági lemaradás megszüntetését szolgáló uniós kohéziós források elosztásánál a nemzeti regionális jellegzetességek szempontjaira is legyenek tekintettel. Annak érdekében, hogy az EU napirendre tűzze a kérdést, az aláírásgyűjtés 2019. május 7-i meghirdetésétől számított egy év alatt legkevesebb egymillió támogató aláírást kell összegyűjteni legalább hét európai uniós országból. „Bár az ügyek megoldására nem jelent teljes garanciát, hogy azok napirendre kerülnek az uniós intézményekben, ettől függetlenül nem szabad lemondani annak lehetőségéről, hogy a polgári kezdeményezéseken keresztül többletjogokat szerezzünk a magyar nemzetiségeknek, továbbá segítsük őket a felzárkózásban, az életszínvonaluk javításában, valamint kultúrájuk megőrzésében” – buzdított aláírásra anno Gulyás Gergely kancelláriaminiszter.
S hogy mindez miért érdekes? Miért mondom, hogy ismét mi, magyarok, székelyek? A válasz kézenfekvő. Csak bele kell gondolni a történelmünkbe. Hányszor voltunk mi az utolsó mentsvár, az első ellenálló, a szabadságharccal, forradalommal példát mutató? Hányszor vérzett el a nemzet java azért, hogy a messziről csodált nagy Nyugat gondtalanul élhesse tovább víg életét? És mindezt azért, hogy aztán amikor mi kerültünk bajba, akkor a Szabad Európa, az Amerika hangja és a BBC bujtó beszédein kívül semmit se tegyen értünk, maximum lenézzen, mint markát tartó koldus ausländer páriát, ha véletlenül arra tévedtünk, hol ők ették drága vacsorájukat.
Most épp esik szét a csodált Európa, most épp érthetetlen asszisztálásuk mellett lopják el bambán befogadott idegen kezek mindenüket: hitüket, templomukat, egész eddig megszokott életüket. Erre mi – örök szamaritánusai az emberiség történetének – ismét itt állunk a vártán, kivont szablyával, ismét védjük a közös határt, miközben nyakunkba zúdul az épp tőlük jövő mindennapos ócsárlásáradat. Szétszedett, elorzott határainkon túl testvéreink naponta vívják a lét-csatát. De ez nem elég nekünk. Még kisebbségeikre is gondolunk, még értük is kinyújtjuk kezünket, hogy ébresszük, segítsük őket. Mert csak velük együtt van esélyünk, csak velünk együtt van esélyük. Ilyen egyszerű a dolog! De tényleg ilyen egyszerű volna? Messziről talán. Közelről bizony izzadságszaga van a dolognak. Mert minden dolognak az van, ha azt valóban el akarjuk végezni. Ettől szép az egész. Meg attól, amikor végezvén vele, együtt mosdunk le a patak tiszta vizében, iszunk egy jó hosszú korty szilvóriumot az immár közös üvegből, s csendesen, egy-egy mosolyt megeresztve egymás felé, a „Jöjj el, Jézus” után leülünk szalonnázni. Mert lehet, hogy érdekes, de ez így dukál felénk.
