Beszélgetés Deák Gyula Levente együttesigazgatóval
Semmi nincs kőbe vésve, mindig nyitottak voltunk, és ha az élet úgy hozza, biztosan nyitunk ezután is újabb kihívások felé is – szögezi le Deák Gyula Levente. A Háromszék Táncegyüttes művészi hitvallásának lényegét fogalmazza meg egyetlen mondatban, és hogy állítása hiteles, az elmúlt harminc év előadásai igazolják. Az az iránytű, amelyet a társulat magáénak vall három évtizede, elvezet olyan táncösvényekre, amelyek mentén mindig frissen marad a ránk hagyományozott népzenei és néptáncörökség. Egyszer-egyszer eredeti szépségében, máskor gyermeki pajkossággal, időnként táncszínházi köntösben. Vajon minden lépés tudatos, előre megfontolt volt? Tudták tíz, húsz, harminc évvel ezelőtt, hogy jó utat választottak? Erről beszélgettünk Deák Gyulával.
Deák Gyula: – 1990-ben elkezdődött valami, és azóta egyfolytában építkeztünk, kerestük az újat, a legjobb megoldásokat, a legjobbat létrehozni és nyújtani a nagyérdeműnek. De emlékezni kell arra, hogy harminc évvel ezelőtt mindent a nulláról kezdtünk, hisz semmit nem kaptunk, nem örököltünk. 1990 májusában papíron létrejött az együttes, de tulajdonképpen sem társulat, sem intézmény nem volt, és júliusban már fel kellett lépni a bálványosi néptáncfesztiválon. Júniusban versenyvizsgát tartottunk, az első tánckar nagyrészt a Könczei Árpád által 1985-ben alapított Néptáncstúdió táncosaiból állt össze, de a Vadrózsák Együttesből is jöttek táncosok és zenészek. A júliusi bálványosi fellépést novemberben az első bemutatónk követte, a Könczei Árpád rendezte-koreografálta Napkeletről napnyugatig. Az első ruhatárunk darabjai a Vadrózsáktól és a kézdivásárhelyi csavargyári néptáncegyüttestől származtak, a kezdeti időszakban Moldován István, Soós Árpád és Gáspár Álmos zenélt az együttesnek.
A tánckarépítéssel, -erősítéssel párhuzamosan kellett intézményt építeni, ami nem volt könnyű, de legalább mi választottuk meg, hogy kikkel akarunk dolgozni. Nem volt székházunk, ideiglenesen kaptunk helyet egy épületben az irodáknak, a próbákat és az előadásokat a Szakszervezetek Művelődési Házában tartottuk. Kezdetben a megyei művelődési felügyelőséghez tartozott az együttes, később a helyi önkormányzathoz, 2000-től a megyei önkormányzat a fenntartója. Kezdetben évente egy bemutatót tartottunk, később kettőt.
Új műfajok felé
– A Könczei Árpád rendezte Apám táncában (1992) versek, a Lévai Péter rendezte Az obsitos című előadásban (1996) pedig prózai szövegek hangzottak el, színészek is felléptek a produkcióban. 2000-ben rendezte Bocsárdi László a Vérnászt, a Tamási Áron Színház társulata és a Háromszék Táncegyüttes közös előadását, amelyről több alkalommal is azt mondtad, mérföldkő volt az együttes életében. Miért?
– Talán kezdjük azzal, hogy leszámítva az első öt évet mindig azon voltunk, hogy minél több helyről jöjjenek az alkotók. Már az elején rendezett-koreografált nálunk Román Sándor, akinek a nevéhez fűződik a nagy hírű ír ExperiDance együttes, Lévai Péter pedig a már említett Az obsitost készítette nálunk. Aztán jött a táncszínház, nagyszerű alkotókat tudtunk az együtteshez vonzani, akiknek általában szabad kezet adtunk, hogy valósítsák meg az elképzeléseiket.
2000-ben hét párból állt a tánckar, s bár korábban és majd később is nagyon sokat változott a társulat összetétele, abban az évben nagyon erős csapattal dolgoztunk. A Vérnász valóban mérföldkő volt. Bocsárdi László rendezte, koreográfiát készített Uray Péter és Orza Călin, zeneszerzőként Könczei Árpád is részt vett az alkotócsoportban. Ezt követően mintha a táncosok másként tekintettek volna a színházra, mindig is mondtuk, nézzenek meg minél több színházi előadást, a színpadi jelenlét ezáltal is elsajátítható.
– A következő tíz évben még közelebb került a társulat a színházhoz. Fazakas Misi színészi felkészítőket tartott a táncosok számára, 2005-ben az együttes életében megjelent az Uray Péter művészeti vezetésével indult M Studio Mozgásszínház. Mit hozott ez „a konyhára”?
– Ezek a keresgélés, a kísérletezés évei voltak. 2001-ben kezdődött az együttműködésünk Novák Ferenc Kossuth-díjas rendező-koreográfussal, aki elsőként a Ludas Matyit rendezte nálunk, majd ezt követte a Forrószegiek (2002), A helység kalapácsa (2005), és jelenléte mindannyiszor új színt hozott a társulat életébe, a táncosok nagyon szerettek vele dolgozni. Az M Studióval az elején nehezen működtünk együtt, mert ők egy más színházi és mozgásvilágból érkeztek, de Uray Péternek köszönhetően sikerült egymásra hangolni a két társulatot, és így születtek meg a közös produkciók, mint az Uray Péter rendezte A falu (2006) és Juhász Zsolt rendezésében az Ölelésben (2007).
Valamikor a 2000-es évek elején nyitottunk a gyermekek felé, két-három évenként, később gyakrabban is elkészítettünk egy-egy gyermekműsort. A gyermekek az egyik leghálásabb közönség, fantasztikus élmény látni, ahogy együtt élnek az előadással, ha még be is tudod kapcsolni őket az előadásba, az külön jó dolog. Gyermekműsorok jelenleg is készülnek az együttesnél, a folklórelőadásokkal és a táncszínházi produkciókkal együtt ezek képezik azt a három műfaji irányvonalat, amelyet követünk.
Csapatmunka
– Tíz esztendővel ezelőtt, az együttes fennállásának huszadik évfordulója alkalmából rendezett gálaműsoron a társulat felelevenített jeleneteket néhány igen sikeres korábbi előadásból, köztük Könczei Árpád két rendezéséből is, egyet az első tíz évből – A tánc ünnepe (1991) – és egyet a másodikból – Ördögváltozás (2005). Könczei Árpád kézjegye a harmadik tíz esztendőben is nyomatékosan jelen van a bemutatók sorában: Száz évig (2011), A banda (2013) és Mundruc (2017). A nyitottság persze nem minden, a jó előadások megvalósításához tehetséges, jól képzett táncosokra, zenészekre van szükség.
– A Heveder zenekar a kétezres évek elején alakult, hozzáállásuk egészen kimagasló, mert ők nem csak zenélnek, hanem a zenei szerkesztésben is részt vesznek. Elsősorban Fazakas Levente, de Molnár Szabolcs is, aki szintén kulcsfigurája volt a zenekarnak, jelenleg sajnos nem aktív tagja az együttesnek, az élet másfelé sodorta, de azért a mai napig szerez zenét különböző együtteseknek. Óriási előny, hogy ilyen zenekarunk van, és az is szerencsés, hogy az énekesünk, Erőss Judit is régóta az együttes tagja.
A tánckar ellenben nem volt mindig egységes, jöttek-mentek a táncosok, egészen kezdők is, akikkel mindent elölről kellett kezdeni, nevelni őket, hisz nem volt képzés. Ez nagy terhet rótt az együttesre, mégis sikerült kinevelni olyan egyéniségeket, akik elismert szakemberekké váltak, együtteseket vezetnek, rendeznek, koreografálnak. Jelenleg az utóbbi idők egyik legegységesebb tánckarával dolgozunk, többsége fiatal, egyformán tehetséges táncos.
Szólni kell a tánckarvezetőkről is, akiknek nagyon fontos a szerepük. Melles Endre a férfi tánckar vezetője, egyben a teljes együttes tánckarvezetője is, mivel sok esetben koreográfiát tanít az egész társulatnak. Tekeres Gizella, a női tánckarvezető kimondottan a női táncosok mozgásvilágával foglalkozik, de a különböző technikák megtanításában is szerepe van, ezért időnként kiterjed a munkája a férfi táncosokra is. Ugyanakkor közvetítő szerepük is van a vezetőség és a tánckar között. Sok mindenben együtt döntünk a művészeti tanáccsal, de a művészeti vezető, Ivácson László is gyakran tesz javaslatokat, hogy mire figyeljünk oda, milyen alkotókkal dolgozzunk. A turnék, a kiszállások is fontosak számunkra, a hivatásos együttesek találkozói is kiemelt helyet foglalnak el életünkben, hisz ilyenkor látjuk egy helyen az öt erdélyi társulatot, és követhetjük, ki mit és hogyan dolgozik.
Az együttes kisugárzása
Deák Gyula Levente nem vesz részt közvetlenül az alkotófolyamatban, a bemutatók közeledtével ugyan egy kicsit közelebb kerül az éppen készülő produkcióhoz, de soha nem gondolt arra, hogy ő maga jegyezzen önálló koreográfiát vagy műsort. Ellenben amellett, hogy egy neves intézmény igazgatója, ő maga is egy egyszemélyes intézmény. 1992-től elnöke a Háromszék Táncegyüttes mellett működő és pályázatai, saját programjai révén nagy segítséget nyújtó Lajtha László Alapítványnak, 2005-től 2020 augustusáig ő irányította a Romániai Magyar Néptánc Egyesületet, az Erdélyben tevékenykedő amatőr és hivatásos néptáncegyüttesek szakmai tömörülését. Említett két civil szervezet sokrétű tevékenysége részben éppen annak köszönhető, hogy Deák Gyula Levente egyformán otthonos a hivatásosok és a falusi hagyományőrzők világában. Táncházas közegből, Kallós Zoltán szárnyai alól érkezett előbb Kézdivásárhelyre, 1990-ben Sepsiszentgyörgyre, egyenesen az akkor alakult Háromszék Állami Népi Együttes élére.
A Lajtha László Alapítvány pályázati háttere és bizonyos programok szervezését is segítő tevékenysége nélkül aligha lehetne megtartani évente a népzene- és néptánctalálkozókat, a kommandói cigányfolklór-tábort, a táncházakat, a legényesversenyeket, a néptáncegyesület pedig a néptáncoktatás terén indított programokkal, műkedvelő együttesek fellépési lehetőségeinek megteremtésével, néptánc- és népzenei gyűjtések archiválásával és publikálásával járul hozzá népzene- és néptáncanyanyelvünk megismeréséhez, megismertetéséhez és megőrzéséhez. Kiemelt jelentőségű a Mozdulatokba vésett gyökerek elnevezésű program, amely révén archívum készülhetett az erdélyi hagyományőrzők táncát, zenéjét rögzítő gyűjtésekből. Ennek az anyagnak tetemes részét képezik a Háromszék Táncegyüttesnek a népzene- és néptánctalálkozók alkalmával felvett gyűjtései (hang- és képanyag). A www.folkmedia.ro internetes felületen több mint 200 órányi gyűjtés érhető el a megfelelő szakmai adatokkal ellátva és kategorizálva. A Romániai Magyar Néptánc Egyesületnek szintén kiemelt megvalósítása a Könczei Árpád ötlete alapján készített Erdélyi Néptánctudás Tár, amely 24 kistájegység, illetve falu táncát bemutató oktató kisfilmeket tartalmaz.
Bár a Háromszék Táncegyüttes legfőbb tevékenysége az előadások elkészítése és bemutatása, Deák Gyula Levente szerint a társulat élete összefügg mindazzal, amiről itt szót ejtettünk, legyen az találkozó, tábor, táncház, gyűjtés, dokumentálás különböző kiadványok révén, valamint filmekben, könyvekben megörökített főhajtás a hagyományőrzők előtt, akiktől az elmúlt harminc év alatt tanultak. Deák Gyula Levente szerint az a legkevesebb, hogy szeretettel emlékeznek rájuk, mert számukra az ő népi kultúrájuk olyan, mint a magyar embernek az ábécé.
(Megjelent a szerző Táncösvényeken című, a Háromszék Táncegyüttes 30. évfordulója alkalmából kiadott könyvében)
