Az élethosszabbítás egyik leglelkesebb kutatója Aubrey de Grey angol orvos-biológus, a cambridge-i Trinity Hall professzora, aki jelenleg is egy olyan szövetjavító, regeneráló stratégián dolgozik, amely megfiatalítaná az emberi testet. A szakember arra számít, hogy az orvosok hamarosan száműzik a betegségeket, és az emberi életet lényegében a végtelenségig meg tudják majd hosszabbítani.

Bizarr gondolat ez ma, amikor egyes tudósok szerint lakhatatlanná válhat a bolygónk, túlnépesedhet a Föld, ráadásul egy parányi vírus padlóra küldi az emberiséget, időset és fiatalt egyformán kényszerít betegágyba.

Szinte hátborzongató távlati terv örökké élni ebben a társadalomban, ahol népbetegség lett a depresszió és a kiégés, ahol egyre több a figyelemzavaros, képernyőfüggő, viselkedési problémákkal küszködő gyermek, és ahol az idősek attól szenvednek leginkább, hogy fölöslegesnek érzik magukat.

A tudomány valóban nagy erőfeszítéseket tett arra, hogy megtalálja a boldog, kiegyensúlyozott élet receptjét, de miközben csakis az anyag valóságát ismeri el, nem adhat valódi választ az örök kérdésekre. Például arra, hogy mi lesz velünk, ha már földi értelemben nem leszünk.

A november hónap behozza az elengedés hangulatát az életünkbe, a téli mozdulatlanságra, a természet tetszhalott állapotára való felkészülés ideje ez. Jó esetben sikerül ilyenkor egy kicsit szembesülni a saját mulandóságunkkal is.

Számomra megkönnyebbülést jelent a gondolat, hogy nem kell vég nélkül ezen a Földön élnem, és nem is annyira a talán majd rám váró elgyöngülés és betegségek miatt.

Sokkal fájdalmasabb látni, ahogy az ember fokozatosan elfeledkezik emberi méltóságáról, teremtettségéről, arról, hogy Isten képmása. Az emberi jogok nevében magzatokat ölnek, a személyiségi jogok és a tolerancia nevében embereket fosztanak meg identitásuktól, a szabadság nevében virtuális börtönöket építünk biztonsági rendszerekből és önként zárjuk magunkra a rácsokat.

Valami nagyon elromlott a világunkban, és ez a romlás az utóbbi évtizedekben mintha felgyorsult volna. Mindeközben minden kultúra ősemlékezetében ott találjuk az elveszett Édenkert nyomait, minden civilizáció és vallás a „kizökkent állapotot” próbálja helyreállítani – sajnos, a legtöbbször emberi erőfeszítések útján.

A zsidó-keresztény gondolkodás a Teremtő kezéből reméli a megváltást. Tudjuk, hogy földi utunk egyszer véget ér egy kapu előtt. Ez a kapu valamikor régen bezárult mögöttünk és sokáig zárva volt, de kétezer évvel ezelőtt egy kereszt, egy üres sír, az első húsvét újra megnyitotta előttünk.

Szomorú, hogy az emberiség nagy része nem vesz tudomást erről, és még ma is úgy viselkedik, mint egy dacos gyermek. Mintha azt bizonygatnánk, hogy boldogulunk egymagunk is, miközben egy Isten nélküli „mennyországot” akarunk felépíteni a Földön.

A koronavírus okozta betegség és halálos gyöngeség poklán átment emberek mondják, hogy mennyire átértékelődik, más fénybe kerül minden. Mennyire mást jelent élet és halál, egészség és betegség, öröm és szomorúság annak tudatában, hogy vendégek, hogy csak vándorok vagyunk itt, a Földön, a halállal pedig visszatérhetünk az atyai házba.

Ha így tekintünk az életünkre, ha tudjuk, hogy az igazi helyünk odaát vár, akkor még az is lehetséges, hogy már itt félelem nélkül éljünk. Csak így láthatjuk meg az elmúlásban a Teremtő irgalmát, aki nem azt akarja, hogy nélküle éldegéljünk, hanem hogy ővele végre teljes életet éljünk.

Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Főegyházmegye családpasztorációs központjának munkatársa