Korábbi utazásunk alkalmával a Kányád község keleti szegletét érintettük. Ez alkalommal a legtávolabbi falu, Petek, majd a zsákfalukként szintén félreeső két kistelepülés, Abránfalva és Homoródszentlászló, aztán Miklósfalva, végül a községközpont, Kányád kerül sorra.

Az utóbbi években komoly fejlesztések zajlottak, az Abránfalvára vezető 30-as és a Homoródszentlászlóra kanyarodó 31-es községi út egyaránt aszfaltburkolatot kapott, kiépült az ivóvízhálózat. Azt mondják az emberek, hogy túl későn, ha annak idején, a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben a kollektivizálás helyett infrastrukturális beruházásokat végeznek, akkor helyben marad a lakosság, és napjainkban népes, mezőgazdasággal magas szinten foglalkozó, öntudatos, jól képzett és tehetős lakossággal bírnának ezek a települések is. Csakhogy annak idején másfajta ideológia érvényesült, szét kellett verni a hagyományos életformát, most pedig az a trend, hogy ki kell használni az Európai Uniótól érkező forrásokat, s azt kiegészítve állami támogatásokkal, illetve az önerővel, el kell végeztetni az életszínvonalat javító beruházásokat, hogy ez a vidék is legyen vonzó a felnövekvő generációk számára.

Székelypetek vagy egyszerűen Petek?

A helyiek többnyire Peteknek mondják, hiszen hasonló nevű település nincsen a magyar glóbuszon, de kifelé szeretik hangsúlyozni az Udvarhelyszékhez, a Székelyföldhöz való tartozást, úgyhogy amikor a világgal kommunikálnak, akkor ott a „minőséget” jelző előtag a nevében. Peremfalunak mondják. A dualizmus korában zajlott közigazgatási átszervezéskor (1876), amikor felszámolták a székely és a szász székeket, Felsőfehér vármegyéből került át Udvarhely vármegyéhez, de 1940 és 1944 között Dél-Erdélyben maradt – talán ez volt történetének legsötétebb időszaka –, majd Udvarhely rajonba, illetőleg 1968 után Hargita megyébe.

Ide még nem jutott aszfalt, de úgy tűnik, hogy egyre közelebbi az a pillanat, amikor modernizálhatják a 137A jelű utat. Másfajta nehézség, hogy a terepadottságok miatt eléggé hiányos a mobiltelefon-hálózat lefedettsége, a mai elvárásoknak megfelelő vezetékes hálózat pedig nincs. Így csak részben élhetnek a helyiek a világháló, pontosabban a kommunikáció lehetőségeivel, áldásaival és átkaival, ami legalább annyira fontos és meghatározó napjainkban, mint a közlekedés.

Ha a községközpont irányából érkezünk, Petek a hagyományos, halmazos udvarhelyszéki településszerkezet képét mutatja, viszont elhaladva a református templom mellett, ahogy balra továbbmegyünk a mindenféle funkció nélküli, 1938-ban épült görögkeleti templom mellett – amely itt akár a sikertelen románosítás emlékműve is lehetne –, jobb kéz felé folytatódik a főutca, mely kiegyenesedik és valamivel szélesebb. A községtáblán túl, mintegy két kilométerre húzódik a megyehatár, és a szomszéd falu, Homoródbene már Brassó megyében található. Ez a településrész mintha valamelyest az egykori Szászföld falvaira emlékeztetne…

Székelypetek néprajzilag a Homoród mentéhez tartozik, ez a hagyományos népviseleten is meglátszik, bár olyan elemeket is tartalmaz, amelyek jelzik, hogy jóval inkább heterogén település, mint a szomszédai. Egyrészt erősebben érződik a szász hatás, a román, a cigány, másrészt az is tény, hogy mivel egykor földesurai voltak – egyik a derzsi nemes és királyhalmi gróf Petky család –, akik Erdély és a mai Magyarország területéről hoztak ide jobbágyokat, egyfajta konglomerátum, ami a helyiek szókincsében, a már említett viseletben, illetve a balladákban és a népdalokban egyaránt fennmaradt.

Lőrincz József költő, néprajz- és nyelvjáráskutató, nyugalmazott magyartanár kötetnyi balladát gyűjtött itt a hetvenes-nyolcvanas években. Külön érdekesség, hogy 2014-ben, amikor sor került a hanghordozó-melléklettel is ellátott könyv bemutatására, idős adatközlői közül többen is jelen voltak, újra előadták a szakember által gyűjtött dallam- és szövegváltozatokból készült repertoárjukat. Talán az utolsó még élő „nótafák” a 21. század hajnalán…

A hagyományos falukép iránti elkötelezettség nem jellemző, bár még ma is ötven körüli azoknak a bennvalóknak a száma, amelyeket fel lehetne újítani vagy konzerválni oly módon, hogy minél kevesebb legyen a látható káros beavatkozás. Viszonylag nagy település volt, kétszerte népesebb mai községközpontjánál, 1850-ben 843-an, 1910-ben 844-en, 1966-ban 644-en lakták, míg Kányád 1941-ben érte el a maga demográfiai csúcspontját (577 lélek), a „kicsi magyar világban”, amikor feltételezhető, hogy a határ miatt sokan költöztek át ide Petekről, illetőleg a szomszédos Székelyderzsről és Muzsnából is, amelyeket ugyancsak sújtott a „határkiigazítás”, és ez a többlet 1945 után azonnal el is tűnik Kányádból.

Szép példát sikerült felmutatnia itt Kerekes Editnek, aki – bár Szentegyházán pedagógusként él és dolgozik – egy, a nagyszülei idejében épült házat újított fel, megtartva benne az eredeti berendezést, és a nagyközönség számára is megtekinthető tájházat létesített, ahol – amikor a körülmények lehetővé teszik – kisiskolások számára szervez bemutatókat.

Másik érzékletes példa a közbirtokosság által megvásárolt egykori molnárház – a hozzá tartozó malom már évtizedekkel ezelőtt leégett –, amivel egy már-már kispolgári igényt tükröző, de a hagyományos formát őrző, kétszintes parasztházat sikerült megmenteni. A csűrt a felújításkor elbontották és visszaépítették. Ebben a lakóházban nincsen ugyan berendezés, de Kerekes András, a közbirtokosság elnöke elmondta, hogy új bútorzatot rendeltek, amelyet a tájegységhez illő, az innen felgyűjtött vagy itt található festettbútor-motívumokkal fognak díszíteni.

Innen továbbhaladva viszont az 1990-ben felszámolt termelőszövetkezet felhagyott épületei, valamint az üres iskola jelzik a vészes népességfogyást és az itt folytatható mezőgazdasági vagy egyéb tevékenységi formák iránti érdektelenséget. Van ugyan pár gazdálkodó család, de az erőforrások, a földterület sokkal több családot tudna eltartani. Papíron 220 ember lakik itt, de összeszámolva a kepefizető református családokat és a más felekezetűeket, mindössze 198 embert találunk. A 22 fő tartósan távollevő, akinek ide szól ugyan a lakcíme, ingatlannal is rendelkezik, de életvitelszerűen máshol él. Az időszakosan vendégmunkát vállalók kontingense változó. Több cigány család számára ez jelent kitörési lehetőséget, bár az idei járványhelyzet miatt Magyarországon még viszonylag könnyebben, a nyugati országokban azonban már körülményesebben és veszélyeztetett környezetben dolgozhatnak. Az anyagi gyarapodás megmutatkozik az építkezési kedvben, de sajnos az igénytelenségben is, amit a zavaros „formakincs” és az anyagválasztás sokfélesége is tükröz.

Egyik kisebb, mint a másik

Melyik? Homoródszentlászló nagyobb. És népesebb is. De Abránfalva kicsivel rendezettebb képet mutat. Szentlászlónak 33 lakosa van, Abránfalvának 11. Egyébként ezek az adatok nem helytállók, hiszen amióta jók az utak, nyaranta többen kiköltöznek Székelyudvarhelyről, az elszármazottak pedig más vidékekről is visszatérnek.
A vadak garázdálkodása miatt nem túl népszerű a szántóföldek művelése, de jók a legelők és a kaszálók, szarvasmarhatartásnak kiválóan megfelel a klíma. Nagyon sok értékes gyümölcsfa található a kertekben. Egy olyan időszakban jutottunk el június végén, július elején két alkalommal is ezekre a településekre, amikor kitartó esőzések zúdultak a vidékre, a helyi patakok kiléptek a medrükből és többfelé károkat okoztak, de látszott, hogy ez nem vette el az emberek kedvét a kertészkedéstől. Többnyire Székelyudvarhelyről, illetve a szomszédos falvakról járnak ki ide. Ragaszkodnak a birtokaikhoz, de idegenek is betelepednek, hétvégi háznak szánt bennvalókat vásárolnak, hogy itt növesszék újra a másutt elhagyott gyökereket. Valóságosan látszik az építkezési szándék.

Az eredeti épületeken az udvarhelyszéki hegyaljai építkezési stílus enyhén keveredik a szászos jegyekkel. Az udvarhelyszéki modor és az anyaghasználat azonban domináns. Viszonylag sok épen megmaradt, de egyelőre felhagyott életszer található Szentlászlón. Egyébként érzékelhető, hogy valaha nagyobb élet zajlott itt; fénykorában 216 lakosa volt (1910), és ezt a demográfiai szintet gyakorlatilag 1956-ig tartotta (ekkor 166-an éltek a faluban), 1978-ig itt volt a parókiája két másik szomszédos filiát – Abránfalvát és Miklósfalvát – is ellátó református lelkésznek. Mindez azonban ma már a múlté, 1992-ben 39-en lakták, Sepsiszéki Nagy Balázs ittjártakor (2002) 32-en.

Miklósfalva lakóit régebb „szászoknak” nevezték. Nem csúfságból, hanem megfontoltságuk, takarékos, rendezett életvitelük miatt. Mivel szomszédainál kedvezőbb fekvésű, Székelyudvarhelytől 9, a vasúttól 3 kilométerre található, innen a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben könnyen lehetett ingázni, ezzel magyarázható, hogy nem ürült ki és nem öregedett el teljesen, és ma viszonylag jól szituált nyugdíjas réteggel rendelkezik.

Itt jobbára a főút melletti lakóingatlanok szenvedtek el jelentős beavatkozásokat az elmúlt évtizedekben, viszont mihelyt belépünk a mellékutcákba, nem mondhatjuk ugyan el, hogy megállt az idő, de olyan változtatásokat, olyan felújításokat eszközöltek a tulajdonosok, amelyek barátságosnak őrzik meg a helyet, nincsen annyi vizuálisan is bántó forma- és építőanyag-előfordulás, mint másutt, például a szomszédos Ócfalván vagy Bikafalván – ez már Felsőboldogfalva község –, ahol már jelentkeznek az elővárosi életforma jelei. Itt-ott még arra is van remény, hogy a közeljövőben, minden külső hatás vagy rábeszélés nélkül is szakszerű felújításokat hajtsanak végre.

Simó Márton