Valahogy úgy vagyunk múltunk egy-egy jelesebb eseményével, hogy tudunk róla, aztán elfelejtjük, aztán egy kicsit megint a figyelem középpontjába kerül, majd újra belesimul a homályba. A roskoványi ’48-as emlékmű most épp ez utóbbi két állapot közt várja sorsa további alakulását: egyelőre védett helyen várja a restaurálást, hogy majd jövő nyáron közterületen állíthassák fel. Avatásának 170. évfordulóján.
Ha valaki esetleg utánaszámol, 2021 előtt százhetven évvel 1851-et írtak. Akkoriban, a neoabszolutizmus korában, az 1848–49-es forradalommal és szabadságharccal kapcsolatban inkább a megtorlás volt a jellemző, semmint az emlékállítás. Haynau rémuralma pontosan máig sem ismert számú – a történészek 120–150 főre teszik az ítélet alapján kivégzettek számát – honvédtiszt megöléséhez vezetett, a Bach-korszak önkényuralma olyan brigantikat szabadított az amúgy is megfélemlített népre, mint Háromszéken a hírhedt Kovács kapitány, akinek egy névtelen (és bizonyítatlan!) feljelentés is elég volt ahhoz, hogy bárkit meghurcoljon. Ilyen körülmények között állították fel Magyarországon az első 48-as emlékművet – törvénytelenül, természetesen, titokban, és mégis provokatívan.
Miklós cár csapatai 1849. június 15-én lépték át a magyar határt a mai lengyel–szlovák határ közelében, Szepesófalunál, hogy dinasztikus segítséget nyújtsanak a Habsburgoknak. Öt nappal később került sor a mintegy tízezres cári sereg és az alig kétezres, jórészt lengyel önkéntesekből álló magyar véderő közti összecsapásra, a honvédek megpróbálták feltartóztatni a többszörös túlerőben levő oroszok előrenyomulását, az éj beálltával azonban vissza kellett vonulniuk. Hátrahagyott sebesültjeiket a kozákok felkoncolták, velük a roskoványi csata áldozatainak száma kétszázra emelkedett.
Az ő emlékükre állíttatott 1851-ben egy kőoszlopot Desewffy Gyula Mór korábbi honvéd hadnagy Bánó József földbirtokos, későbbi országgyűlési képviselő birtokán, a Héthársot Kisszebennel összekötő országút mellett: az emlékművet titokban, éjjel állították fel, de jól látható helyen. Ez volt az első honvédemlék Magyarországon, a kőoszlopra csak egy dátum, az 1849 júniusában a benyomuló oroszokkal vívott csata napja volt rávésve. Igazi felirata rejtve volt a vizslató, mindenben a Habsburg-ellenesség nyomait kutató szemek elől. Az oszlop egymásra illesztett, faragott kőtömbökből állt, az egyik elem tetejére volt ráfaragva: Az elesett honvédeknek, a felirat a ráhelyezett kő takarásában láthatatlan maradt.
Az egykori Sáros vármegyeiek szerencséjére náluk nem garázdálkodott egy Kovács kapitány, hiszen az emlékmű ott maradhatott hosszú ideig az országút mellett, a később még kitettebbé vált helyen, ugyanis az úttal párhuzamosan 1873-ban vasútvonalat építettek, egyik megállóhelyét pedig az emlékmű közvetlen közelében létesítették. Nem ez volt az oka azonban, hogy később mégis elköltöztették a kőoszlopot: a lapályból messziről látható helyre, egy közeli domb tetejére szállították át, ahol a csata 50. évfordulóján immár ünnepélyesen fel is avathatták a felújított, s ezúttal négy sarokkővel kerített, lánccal övezett emlékművet. Ekkor mondott beszédében Bánó József a roskoványiakra bízta az emlékmű megőrzését.
Ők pedig ígéretüknek eleget is tettek. Az 1918-as cseh bevonuláskor az emlékművet ismeretlenek ledöntötték, összetörték, darabjait a helyiek – szlovákok! – elásták. Nem túl mélyre, hiszen nem az volt a céljuk, hogy örökre eltüntessék, csupán annyi, hogy jobb időkre várva átmentsék. Hogy az elrejtés helyét adták-e tovább a roskoványi szlovákok apáról fiúra, akár a kézdivásárhelyiek a Gábor Áron-ágyú esetében, nem tudni, de hogy a 20. század során többször is próbálkoztak – sikertelenül – megtalálásával, az bizonyos. Valamikor, talán az 1990-es években, valakik mégis ráakadtak, a legfelső kőelemről a földet lekaparták, majd az egészet úgy hagyták. És helye ismét feledésbe merült.
Van egy civil szervezet Szlovákiában, Sine Metu Polgári Társulás a neve (a latin kifejezés félelem nélkülit jelent, ismerve a jelenlegi felvidéki állapotokat, nem ok nélkül választották ezt a nevet), mely a mai Szlovákia területén található régi magyar emlékek felkutatását tűzte ki céljául. Az első ’48-as emlékmű helyét is megpróbálták felderíteni, a drónfelvételen a domb sűrű növényzete közt egy kis tisztásra lettek figyelmesek, melyen a kökénybokrok és gyom közt faragott kődarabokat véltek látni. A helyszínen pedig megbizonyosodhattak: amit már mindenki elfelejtett, a roskoványi emlékművet találták meg.
Egy október végi napon aztán megszervezték a mentést: néhányan csákányokkal, lapátokkal néhány óra alatt kiásták a kőelemeket a földből, ekkorra időzítették a darus teherautó odaérkezését, mely sietve felrakodta a többmázsás köveket, majd el is hajtott a helyszínről. A sietségnek amúgy oka volt: náluk is, akárcsak nálunk, igen nehezen lehetne megmagyarázni a hatóságoknak az emlékmű kiszabadításának történelmi jelentőségét.
Az 1851-ben felállított első magyar honvédemlék darabjai most a Sine Metu gombaszögi bázisán felújításra várnak. A történetnek igen szép vége kellene legyen: a teljesen szlovákok lakta Roskovány polgármestere megígérte, a faluban központi helyet biztosít a hányatott sorsú emlékműnek. Másodszori avatását jövő nyárára tervezik.
A történelmi megbékélést ilyen kis gesztusokkal is el lehet kezdeni.
