A szemtanúk visszaemlékezése és a korabeli tudósítások nélkül a 20. század eseményei megismerhetetlenek. A kedves olvasót a múltba vezetem vissza, a száz évvel ezelőtt élt elődeink életébe. A Nagy Háborút a szenvedők szemszögéből, az általuk szubjektíven megítélt, de adott esetben reális helyzetek, az ő visszaemlékezéseik alapján tárgyalom. Ezek az elmesélt történetek nemcsak a front borzalmait elevenítik meg, hanem a hátország nehézségeivel küzdő anyáit, gyerekeit is közelebb hozzák – száz év távlatából. A fényképek, korabeli dokumentumok másolatai élethűbbé teszik a megalkotott képet az olvasóban. Némi fantáziával igyekszem elrepíteni Önt az orosz csataterektől egészen az olasz fennsíkig. A tisztelt olvasó azzal fog szembesülni a könyv olvasásakor, hogy egy merőben új megvilágításban látja a Kárpát-kanyar e kis csücskének száz évvel ezelőtti történetét és a Nagy Háborút.

Szakmai képzettség hiányában nem állt szándékomban tudományos dolgozatot írni és a teljesség igényével összeállítani jelen munkámat, amely folytatása a 2016-ban megjelent Kézdiszék 1916 – írásban és képekben című könyvemnek.

Kézdiszéket a még fellelhető korabeli helyi és megyei újságok, levéltárakban hozzáférhető dokumentumok, egyházi településtörténeti írások, valamint személyes visszaemlékezések alapján mutatom be az 1917–20-as évek forgatagában. Forrásként használtam fel a múlt század elején Kézdiszékre eljutott sajtóanyagot is. Azokat a híreket, tudósításokat is megtalálja a kedves olvasó, amelyek az erdélyi magyarság sorsának alakulásával foglalkoztak és amelyek elérhetők voltak abban az időben itt is.

A korabeli kézdiszéki hangulat megismeréséhez elkerülhetetlen a felső-háromszéki településeken kívül zajló, valamint az európai események megismerése. Nem feledkezhetünk meg a hősök és az áldozatok sorsának ismertetéséről sem. Az itt harcolt, de nem idevalósi honvédeket sem lehet kihagyni. Így kapnak helyet a megemlékezésben olyanok, akik még csak nem is székely emberek. Felső-Háromszéket sem lehet kiszakítani Székelyföldből, ezért néha olyan események, történetek is fellelhetők, amelyek nem Kézdivásárhelyen vagy annak környékén történtek, de kiegészítik a képet, amelyet a kedves olvasó kialakít.

A visszaemlékezők olyanok, akik számára az állandó életveszély és az ezzel járó tevékenységek mindennapjaik részévé váltak. A legegyszerűbb hétköznapi cselekvések is rendkívüli dimenzióba kerültek, amelyek évtizedeken át élénken éltek a résztvevők emlékezetében.

A kisebb elbeszélések a frontéletnek és a harcoknak csupán pillanatszerű mozzanatait örökítik meg. A hosszabb visszaemlékezések véleményt mondanak többek között a háborúról, a szemben álló felekről, leírják a kiképzés és a kivonulás történetét, részletezik a szállítás, ellátás, étkezés problémáit, megörökítik a harcokat. Némelyik elbeszélő kritikus hangot is megüt az államvezetés és a hadviselés kapcsán. Az 1919–20-as éveket bemutató részben igyekszem a rövid hírek kapcsán érzékeltetni az olvasóval a vidék mindennapjait. Az olyan politikai események is helyet kaptak, mint a béketárgyalás vagy a romániai politikai helyzet.

A forrásanyagokból az idézeteket, valamint a visszaemlékezők szövegét változtatás nélkül közlöm. A korabeli idézetek részben Gazda József tanár úr gyűjtéséből, valamint a szerző magángyűjteményéből származnak. (…)

Élősködők Esztelneken

Az esztelneki ferences kolostor Historia Domusából ismerhetjük meg a település 1918. év végi helyzetét. A leírtak alapján a megszállók a szó szoros értelmében élősködtek az emberek nyakán:

„1918. november havában a román hadsereg megszállta vármegyénket is. A megszállás után megalapították a román nemzeti tanácsot, átvették a közigazgatást. Felkutatták házról házra s községről községre az állami katonai ruhákat, azután besorozták a gazdák által megvásárolt lovakat. Megbecsültettek minden lovat, de ez ideig senkinek egy fillért sem adtak. Ezen kívül minden két hétben kihirdetik, hogy vigyen mindenki szalonnát, kenyeret, tojást, főzeléket a községházához. Ott átveszik s ezekből élelmezik magukat. Újabban kiadták rendeletbe, hogy minden családból adjanak 1 drb. szalmazsákot, lepedőt, párnát, egy-egy inget és lábravalót a kórházi betegek részére. Isten tudja még mi vár a szegény népünkre. Igazolvány nélkül senki sem utazhatik még Kézdivásárhelyre sem. Ha más megyébe utazik valaki, a román comondonál kell kiállítani az igazolványt. Senki sem vásárolhat engedély nélkül. Ezen engedélyt a román közélelmezés tanácsa adja ki bizonyos díjért.”

Atrocitások Bereckben

(…) megérkezésük pillanatában már követelőztek. Voltak atrocitások is, mint például a vegyes lakosságú Bereckben, ahol a falu határszélén agyonlőttek egy idős embert, de a magyarok botozása is gyakori volt a román lakosság biztatására. Arról, hogy milyen lehetett ez idő tájt egy vegyes lakosságú településen a magyar emberek sorsa, tiszta képet kapunk Adorján Károly lelkészhelyettes feljegyzéseiből:

„1919. január 4-én Ojtoz felől 60 romániai katona lejött a községbe s megszállotta. Első teendője a megszálló csapatoknak, hogy alapos házkutatást végezett, sok lőfegyvert, hadi dolgokat, katonaköpenyeket, bakancsokat, stb. összeszedtek. A nép megijedt s mindegyre kérte tőlem a tanácsot: mikor lesz ennek vége? Hogy lesz a jövőnk? Kimennek-e ismét? Ezt én is szerettem volna tudni. A hadiholmik összeszedése még hagyján lett volna! De mikor egyeseket, egyre-másra minden besugásra véresre pofoztak és botoztak, ez az eljárás a legnagyobb elkeseredést váltotta ki a magyarságból. Rettenetes napok következtek. Jan. 9-én reggel 9 órakor (vasárnap volt) meglőtték Forizs József 60 éves magyar polgárt, mert bátor szókimondása sértette őket. Magyar ügyészség boncolta fel; 12-én az egész község tüntető részvét mellett temette el. A gyilkosság értelmi szerzője a helybeli románság volt, büntetést egyik se kapott. Az ügyet nem is vizsgálták. Jan. 19-én a templomunk előtti téren nagy deszka emelvényt készítettek s ide vonultak be, lobogók alatt vonultak a hegyről s papjuk, Haruzea György elvégezte a vízszentelést. Ezt azelőtt sohasem tették. Most tüntetve, kiabálva lövöldözve tetszelegtek a jó Istennek. Sajnos akadtak magyarok, mind Khell Bogdán örmény kereskedő, aki a hivatalból kivonult elöljárókkal, Farkas Ignác főbíróval és Szőrtsei Gábor jegyzővel minden hívás nélkül, inkább oda mentek mintsem hozzánk, akik vasárnap lévén szintén abban az időben istentiszteletet tartottunk. Ebben az időben hajsza indult fennebb említett községi elöljárók ellen is. A legszembetűnőbb ráfogásokkal és vádaskodásokkal terhelték a bírót és a jegyzőt úgy, hogy február 2-án elfogták, Kézdivásárhelyre vitték, a jegyzőt megverték s három hónapi fogság után elengedték írásbeli közbenjárásomra szabadon.”

Tóth László