(…) A szerző, Tóth László négy éve a Kézdiszék 1916 – írásban és képekben című kötetével már bejegyezte nevét a háborúról író szerzők almanachjába. A román betörés, árulás, reményvesztettség volt a könyv vezérfonala. Ezúttal nagyobb távlatot nyit meg, de változatlanul lokálpatriótaként szemléli a történelemfordító éveket.
Sebeket tép fel, az egész tanulmányt átszövi a Bertolt Brecht Kurázsi mama és gyermekei című művében leírt fájdalmas igazság: „Hadiszerencse fordul itt-ott, / De a közember rajtaveszt.” A történelmi tények tárgyilagos közlését a brechti kisemberek levelezései, visszaemlékezései követik. Oldalról oldalra tárulkoznak fel a gyötrelem mérföldkövei. Budapest kezd egyre messzebb kerülni Kézdiszéktől, szenvedés, sertésvész, pocokinvázió sújtja, a megszállás utáni „rehabilitáció” csak illúzió marad, s a vidék infrastruktúrája is messze elmarad az ország átlagától. A könyv egyik legérdekesebb része, mintegy összefoglalása az 1917-es parlamenti interpellációra adott válasz. Úgy tűnik, minden érdekelt tisztában volt az ezeréves határon kialakult helyzettel, de lélekben már leírták Erdélyt, a kurta miniszteri megnyilatkozás is csak önigazolás.
A szerző ismét sokat foglalkozik a románokkal folytatott harcokkal és annak következményeivel. Megelevenednek a fosztogatás napjai, amikor az anyagi veszteségek mellett ahhoz a fortélyos megaláztatáshoz is hozzá kellett szokni, amely mindmáig átszövi az erdélyi generációk mindennapjait. A románok által elhurcolt túszok töredéke később hazatérhetett, s a túlélők történetei is rávilágítanak arra a mesterségesen szított magyarellenességre, amit ma is ismer minden erdélyi honfitársunk: minél többet vettek el tőlünk, annál jobban gyűlöltek minket.
Az ideiglenesen felszabadított lakosság sem lélegezhetett fel. A szerző újra górcső alá veszi a be nem gyógyult sebeket: az átvonuló németek, sőt, a hazatérők garázdálkodását, amelyek sok helyen felértek az elűzött-visszatérő oláhok gaztetteivel. A mindennapok keserve, a megműveletlen föld is előrevetítette a sötét jövőt. Ugyan hivatalosan a munkaerőhiány és az állatállomány megcsappanása okozta, de nyilvánvaló, hogy az apátiában élő paraszt ősi ösztöne is sérült. És amikor a hatóságok még a vetőmagot is elrekvirálták, a jövőtől is megfosztották a szántóvetőt.
A hadikölcsönök még a kis megtakarításukat is elrabolták, annak a lehetőségét is megvonva az itt lakóktól, hogy e betétekből majd egyszer rendezzék szétszóródott életüket. A feketekereskedelem a mindennapokat tette elviselhetetlenné, a jegyrendszer már a végjáték agóniáját jelentette. A megjelenő spanyolnátha a meggyengült, reményvesztett testekben vitt végbe szörnyű pusztítást.
A háború legnagyobb rontása mégis az erkölcsök mételyezése volt. Az elnémult harangok nem csupán az ágyúöntés miatt kifosztott templomok szimbólumai, a hitehagyott emberek jelképei is egyben. A lelkipásztorok évezredes közösség-összefogó munkája válik napok alatt semmissé, s sokszor az igehirdetőknek is félteniük kellett életüket. Adorján László helyettes lelkész segélykiáltása mindent elmond: „bűnökbe való elmerülés, a közömbösség elnémította a lelkiismeret hangját jó előre”. Ahogy haladunk a rettenet útján, az erkölcsök is egyre romlottak, eltűnt a szégyenérzet. A román megszállás után már elkezdődött a helyezkedés és az alakoskodás, az elvándorlás pedig tovább bomlasztotta a magyarság egységét.
Jóllehet nem gyakran él vele a krónikás, de a sötét felhők közül ritkán ugyan, de mégis előbújik a nap. Itt nem a királlyá koronázás euforikus hangulatára gondolok: az idézett tudósítás és a laudáció groteszksége szembetűnő. IV. Károly később a vidékre is ellátogatott, de már későn, akkor már nagy volt a baj, és a kitűzött érdemrendek is inkább lehúztak, mint lelkesítettek.
A szeretet szép példái viszont, hogy az otthon maradottak mindent megtettek a fronton harcolók megsegítéséért. Az asszonyok kötöttek, fehérneműt varrtak, gyógynövényeket gyűjtöttek. A hadifoglyokra emberekként tekintettek, szűkös készleteikből élelmet dugdostak nekik, amiből még a román internáltaknak is jutott.
Nem gyakran ugyan, de az élni akarás vágya is felbukkan: Kézdivásárhelyen daljátékoknak tapsolhatott a közönség, a Katalin-bál pedig a fiataloknak csalhatott mosolyt az arcára. Kézdivásárhely tudatos szépítése is az újrakezdés nemes megnyilvánulása.
„Oly kevesen vagyunk magyarok, hogy még az apagyilkosságnak is meg kellene bocsátani” – idézte Széchenyi Istvánt báró Szentkereszty Béla főispán, s e gondolatot kivetítette a székelységre is. A sokértelmű mondat egyre élőbb napjainkban. A rontásból – s ebből az erdélyi magyarságnak túlontúl sok jutott – lehet igazán tanulni, legfőképpen összefogást: a Tóth László könyvében leírtak és az idézett szavak megszívlelendők, s okulhatunk belőlük.
Csermák Zoltán
