Egy kicsit szomorú, de tulajdonképpen jó ezekre az időkre emlékezni. Természetesen szóba jön ez a mostani áldatlan helyzet azzal kapcsolatban, hogy nem találkozhatunk távolban élő szeretteinkkel. Az ismerősöm gyerekei más városban, egyikük másik országban él. Évente járnak haza, az idegenben növekvő unokák jól ismerik a várost, kötődéseik vannak, várják az itthoni vakációkat. Csakhogy most, ugye…

És elmesél valamit a nyolcéves unokájával kapcsolatban. Majdnem hihetetlen, pedig igazából rendkívül egyszerű, hétköznapi eset, szinte fantáziátlan… lenne, ha mondjuk húsz évvel ezelőtt történik. De ez huszonegyedik századunknak – már nem is annyira – az elején esett meg. Egy olyan gyerekkel, aki már mindenféle technikák közé született, azokkal együtt élve ismerkedik a világgal. Szóval, ez a nyolcéves kisfiú levelet írt magának. Kézzel, papírra, mert szeret levelet kapni, és mostanában nem írt neki senki. Itt egy kicsit elakadok a beszélgetésben, egyszerűen csak azért, mert nem tudok megszólalni. Régi, kedves ismerősöm kisegít a bajból. Az unokáját úgy szoktatták, hogy a kapcsolattartásnak ez is egy kicsit már avítt, de mégis létező formája. A kézzel írott, postázott levél… Bárhová utaznak, a család tagjai képeslapot küldenek egymásnak. Ismerősöm, a lelkiismeretes, érzékeny nagytata már indul is, hogy vásároljon egy, a várost ábrázoló képeslapot. Hogy elküldje az unokájának, aki az idén nem utazhatott ide, de szeret itt lenni, és szereti, ha írnak neki. Igen ám, csak a lelkiismeretes, érzékeny nagytata nem találja, amit keres. Pontosabban nagy nehezen valahol talál egyetlen képeslapot, de azon is egy barátságtalan épület látható, szerinte nem is jó szögből fényképezve. A kérdésére, hogy miért nem nagyobb a választék, nem kap kielégítő választ, persze az elárusító nem hibás. Na mindegy, ez van, legalább van! Megvásárolja, meg is írja, és már postázza is. Igazából őt az bosszantja, hogy erről a szép városról miért nincs több, sokféle képeslap. Tulajdonképpen igaza van.

Nekem mégis valahogy ebből a történetből más marad meg. Egy nyolcéves gyerek, aki levelet, képeslapot vár, és ha nem érkezik semmi, feltalálja magát, elővesz egy darab papírt, ír magának. És egy nagytata, aki nyakába veszi a várost, hogy ha nem is láthatja egy ideig az itteni helyeket, épületeket, utcákat, kapjon legalább róluk kézzel megírt képeslapot az a nyolcéves gyerek.