Advent a várakozás ideje, csendes, meghitt időszak. Az ékességeitől megfosztott természet készül az eljövendő kikeletre. A decemberi elcsendesüléssel mi is lelassulunk, visszahúzódunk otthonainkba, és talán önmagunkhoz is közelebb kerülünk. Mert nincs ünnep várakozás és önvizsgálat nélkül, és minél közelebb kerülünk önmagunkhoz, annál nagyobb lesz az öröm szívünkben.
A kérdés, hogy vajon képesek vagyunk-e lelassulni, várni – vagy a mindent megszerzés motorja hajt tovább minket? Vajon mit látnak a gyermekeink a mi adventi napjainkból? Ezekben a hetekben lesz-e lehetőségünk arra, hogy a várakozásban rejlő örömet megmutassuk nekik?
A várakozás termékeny és hosszú időszakában először valami elkezdődik, de a régi még nem fordul át az újabb minőségbe. A régiek is tudták ezt, és sűrűn mondogatták: mindennek megvan a maga ideje.
A várakozás összekapcsolódik a türelemmel és annak ellentétével, a türelmetlenséggel. Miközben várakozom, érlelek valamit, addig neked türelmesen kell várnod, míg megszületik bennem. Ha sietni, futni kell valamerre, akkor a várakozás idejét elmossa a kapkodás és a mindent felemésztő türelmetlenség. De ha nem engedjük az időnek, hogy szorítson, akkor csodák születnek.
Türelmetlenségeinkért a legtöbbször dupla várakozással fizetünk. Minél inkább akarunk valamit, annál tovább kell várnunk. Türelmetlenségemmel magam is naponta szembesülök, amikor gyermekeim nyűgösen vagy fáradtan ébrednek, vagy amikor nincs időm kivárni, míg elfogy az utolsó falat vajas kenyér, vagy esténként a harmadik kérés után sem indulnak el a fürdőszoba felé.
Várni, várni, még mindig várni, mély levegőt venni, és megkérni még egyszer, hiszen ha megérzi a lelkem mélyén dúló vihart – ami lehet a fáradtság, az időhiány, a türelmetlenség vagy a fásultság miatt is –, ugyanazzal az ingerültséggel reagál. Aztán finom, jól irányzott üzenetekkel biztathatjuk, vagy sokszor egy poénnal is elüthetjük a dolgot. A leghatékonyabb megoldás azonban sokszor a bölcs hallgatás. A következő kérdés már csak az, ha több gyereked van, hányszor vagy képes egy nap ezt a csatát megvívni – önmagaddal leginkább.
A várakozásnak van egy olyan dimenziója, ami különlegessé teszi a gyermekekkel való együttélést. Mert a várakozás nem egy tétlen, mozdulatlan, holt idő, a látszólagos mozdulatlanság csak a dolgok felszíne.
Végtelenül lassan jut el a gyermek tudatáig, hogy miért érdemes következetesen az iskolai leckék végére járni, és azt sem érti, hogy miért aggódunk, ha nem ér időben haza. A példák száma kifogyhatatlan. A mélyben lassan azonban valami dolgozik, munkál. Aztán lassan elindul a felszínre egy új tapasztalat, tökéletes lenyomata annak, ami gyermekünket éri.
Naponta látom, hogy három gyermekünk majdnem ugyanazokat a hatásokat mennyire eltérő módon dolgozza fel. Főleg a családi feszültségek idején lehet érzékelni, hogy míg egyik gyermek ideges viháncolásba kezd, ami később megszűnik, és gondoskodásba fordul, addig a másik hűvös távolságtartással és látszólagos passzivitással válaszol. A mi dolgunk várni, figyelni, amíg kérdez, és így valamennyire helyére kerülhetnek a dolgok.
A várakozás a mindennapok idegőrlő pillanataiban különösen nagy próbatétel lehet a szülők számára. Az egyhangú hétköznapok elviselésében segíthet az oly sokszor hallott útravaló, amely más perspektívába helyezi ezeket a problémákat. Eszerint az életünk, de a gyermekeink élete is, nem a semmi felé tart: a mennyei Atyának célja van velünk és velük. Mire esély az elkövetkező adventi négy hét? Lehetőség arra, hogy a mindennapi helyzeteket, megterhelt pillanatokat e különleges időszak ajándékaivá tegyük. Saját bukásainkból, sikereinkből tanulva tudjunk időt adni magunk és gyermekeink számára!
A négy adventi gyertya meggyújtása pedig jelenti nekünk, földi vándoroknak, hogy a csoda lehetőségét mi is hordozzuk.
Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Főegyházmegye családpasztorációs központjának munkatársa
