Bár az utókor V. Ferdinánd lemondatását alapvetően az 1848. év zűrzavaros állapotaira vezette vissza, a valóságban az 1835 óta „uralkodó”, súlyos mentális problémákkal küszködő császár-király leváltása már a „népek tavasza” előtt felmerült. Ferdinánd felesége, Savoyai Mária Anna még 1847-ben megígérte Metternich kancellárnak, hogy amint az uralkodó testvérének, Ferenc Károlynak a fia, Ferenc József betölti 18. életévét – ez 1848. augusztus 18-án következett be –, férje távozik a hatalomból, és országait unokaöccsére hagyja.

Felmerül persze a kérdés, hogy a kedvezményezett örökös miért a fiatal főherceg és miért nem annak édesapja volt. Ebben a választásban Zsófia Friderika főhercegnének, Ferenc Károly feleségének a kezét fedezhetjük fel, aki tökéletesen tisztában volt azzal, hogy férje alig lenne alkalmasabb uralkodó a trónon ülő Ferdinándnál – a rossz nyelvek nem véletlenül terjesztették, hogy az akaratos asszony volt ez idő tájt az egyetlen férfi a Hofburgban –, így aztán a kamarillának az első perctől fogva fia hatalomba ültetését javasolta.

Az 1848. évi bécsi, pesti és prágai forradalmak a valóságban sokkal inkább megnehezítették, mintsem elősegítették az uralkodóváltást, hiszen az udvar innsbrucki, majd – október 6-i – olmützi „futása”, az itáliai háború és a fegyveres konfliktussá fajuló magyar ellentét közepette Ferdinánd eltávolítása nem tűnt észszerű lépésnek. Az áhított „nyugodt pillanat” csak Móga schwechati veresége és az októberi bécsi forradalom leverése után érkezett el, ekkorra pedig az Olmützben székelő udvarnak számos egyéb oka is támadt a beteg uralkodó lemondatására. Az első és legfontosabb ezek közül a birodalom átszervezésének lehetősége volt: a kamarilla ugyanis 1848 egyik legfőbb tanulságaként azt szűrte le, hogy a széttagolt állam­alakulat helyett egy centralizált Ausztriát kell létrehozni – vagyis fel kell számolni a magyar államiságot –, ehhez pedig az áprilisi törvényeket korábban szentesítő V. Ferdinánd teljesen alkalmatlannak tűnt.

Másfelől ugyanakkor a császár-király is váratlan problémát okozott, hiszen a mozgalmas 1848-as esztendő eseményei, a gyakori szereplések és utazások meghozták a kedvét az uralkodáshoz – ebből is látszik, mennyit érzékelt az őt körülvevő valós politikai helyzetből –, ezért, amikor Olmützben ismét felvetették neki a lemondás ötletét, egy ideig visszakozni próbált. Bár Ferdinánd testvérének, Ferenc Károlynak az elméjével – az állítólagos lassúságon kívül – semmilyen probléma nem volt, a kamarillának idővel vele is meggyűlt a gondja, ugyanis ő még nehezebben akarta elfogadni, hogy helyette a mindössze 18 esztendős gyermeke álljon a Habsburg Birodalom élére.

Az édesapa mondhatni még keményebb diónak bizonyult Ferdinándnál, ám egy „isteni jel” hamarosan a kívánt irányba mozdította el az öröklés ügyét: történt ugyanis, hogy a főherceg álmában megjelent I. Ferenc (ur. 1792–1835) szelleme, és megáldotta az ifjú Ferenc Józsefet, így demonstrálva, hogy őt tartja alkalmasabb uralkodónak. Bizonyára nem okozunk meglepetést, ha eláruljuk: az „álmot” a kamarilla bocsátotta Ferenc Károlyra, a színjáték azonban sikeresen zárult, a „látomás” hatására ugyanis az édesapa lemondott az öröklésről fia javára.

Ennek következtében tehát minden akadály elhárult Ferenc József trónra emelése előtt, mely aktus 1848. december 2-án az olmützi érseki palotában zajlott le. Az V. Ferdinánd naplójában is megörökített ceremónia rövid, ámde Magyarország – és az egész Habsburg Birodalom – jövője szempontjából annál jelentősebb volt: az ifjú örökös térdre borult nagybátyja előtt, aki megáldotta, majd felemelte magához Ferenc Józsefet, és állítólag e szavakkal adta át neki a hatalmat: „Légy jó, szívesen történt.” Meglehet, a súlyos beteg V. Ferdinánd őszintén gondolta, a birodalom népei – elsősorban a magyarok – egyáltalán nem osztották a távozó uralkodó véleményét.

Bár a 18 esztendős császár-király december 2-i proklamáció­jában alkotmányos berendezkedést és liberális reformokat ígért – önmaga népszerűsítése céljából pedig II. József (ur. 1780–1790) nevét is felvette a Ferenc mellé –, a magyar kormány nem hunyt szemet a nyilvánvaló jogsértés felett, hiszen Ferdinánd lemondatása, majd utódja trónra ültetése Magyarország beleegyezése nélkül nem mehetett volna végbe. A szabadságharc a december 2-i olmützi események következtében tehát új színezetet nyert, nevezetesen a magyar honvédseregek – a Habsburgok trónfosztásáig – a törvénytelenül leváltott V. Ferdinándra hivatkozva szállhattak szembe a „trónbitorló” Ferenc József, illetve az 1849. márciusi olmützi oktrojált alkotmányban felvázolt összbirodalmi elképzelés ellen.

Az országok fölötti uralomról azonban – más történelmi szituációkhoz hasonlóan – ebben az esetben sem a jog, hanem az erő döntött: miután 1849 nyarán a szabadságharc elbukott, Ferenc József „törvénytelenül” is a királyi hatalom birtokosa maradt, és előbb abszolutista, majd alkotmányos módon megkísérelte Magyarország beolvasztását a Habsburg Birodalomba. Végül 1867-ig kellett várni a legitimációt adó koronázásra, mely esemény már a dualista rendszer születését, a kiegyezési folyamat befejezését jelezte.

Tarján M. Tamás (Rubiconline)