Tompa Károly: Sajnálatos módon Vancsura Rudolfnak a Tankok az egyetem előtt című, mintegy harmincoldalas beszámolója nyomtatásban nem jelent meg, de elhatároztuk, hogy mi a közvetlen élményeinket leírjuk.
Sajnos, magam maradtam, mert egyedül nekem jelent meg egy írásom a Kisalföld 1993. november 20-i számában A professzor vallomása címmel, Ávós dokumentumok az egyetem alagsorában alcímmel, de rövidítve. Helyszűke miatt a bevezető és a befejező fejezet hiányzik. Nagy visszhangja volt egyébként ennek az írásnak.
— Az a kérésem, hogy ezt mondd el.
— Tulajdonképpen azt egyetlen ’56-ról szóló soproni írásban vagy elmondásban sem húzták alá a kollégák, hogy mennyire tisztán látott az ifjúság 1956-ban. Mert idejöttek Angliából, Bécsből újságírók, és itt, a fölöttünk lévő tanácsteremben, ahol a szakmai diákönkormányzat ülésezett, vég nélküli tanácskozások folytak. Az ifjúságnak az volt a feladata, hogy ellássa, megszervezze a város élelmezését, gondoskodjon arról, hogy rend legyen. A rendőrökkel együtt teljesítettek fegyveres szolgálatot. (...) Látták világosan, hogy itt nincs mit tenni, és tudták azt, hogy az egyik angliai újságíró-riporter — aki hosszú ideig hallgatott minket itt, a tanácsteremben — elmondta, hogy amerikai, francia, ENSZ-vezetők nyilatkoztak, és szabad kezet adtak a szovjeteknek, mondván, hogy ők a szuezi problémát oldják meg az angolokkal meg a franciákkal. Nem szólnak bele, hogy mi történik Magyarországon. Erkölcsileg támogatnak, de semmiféle fegyvert nem adnak, pláne katonákkal segíteni nem tudnak. Világosan láttuk, hogy ez magyarul azt jelenti: nem szállhatunk szembe ezzel a nagyhatalommal. Spontán volt egy-két katonás mozzanat, ahogy például elfoglaltuk a postát egy kölcsönkért teherautóval. Egy autóra egy-egy tucatnyi fiatal oktató, diákhallgató behúzódott, és félve közelítettük meg a postát, mert azt hittük, hogy ott fegyverropogás fogad minket. De nem volt senki. Így hozta el a hallgatók egy csoportja az ávós dokumentumokat, és ezt az egyik, Kanadába ment kollégám, aki akkor az erdőtelepítési tanszéken dolgozott, a mostani kémiaépület alagsorába rejtette el.
— Ez az ávós dokumentum a főiskolára vonatkozott?
— Valamennyi akkori oktatóra és hallgatóra vonatkozott. De ott volt a személyzeti osztályunk valamennyi káderanyaga is. A legérdekesebb az volt, hogy szerte az országból rengeteg, nagy energiával (eredeti aláírással) összeszedett spiclit épített be az ÁVO.
Én ’56-ban adjunktusként azok csoportjában segédkeztem, akik az üzemektől kértek egy-egy teherkocsit, és C menetlevéllel elindítottuk Győrbe, Mosonmagyaróvárra, Keszthelyre meg Kanizsára azzal, hogy a hallgatók, akik abban az irányban laknak, haza tudjanak menni. Illetve valamilyen élelmet, krumplit, kenyeret stb. szerezzenek be, és hozzanak a városba, amivel szűkében álltunk.
November 4-én nem mentem ki. Nem is gondoltam egy pillanatra sem, hogy abban a pánikhangulatban kimenjek. Bár szörnyen nehéz volt lelkileg látni azt, hogy az egész baráti köröm megindult. Voltak olyan kollégák, akik pánikba esve itt, a botanikus kert mellett, hátul a kerítésen kimászva érték el a Deákkúti utat, és kapaszkodtak fel az Ausztria felé menő teherautókra, vagy pedig a SOTEX-szel szemben egy svájci segélyhozó teherautóra rakták fel családtagjaikat. Az egyik kolléga például — jóllehet tudta, hogy csak az asszonyok és a gyerekek ülhetnek fel — az asszonyok lábai és szoknyái között gyúródott fel a platóra. Vagy az Alsólövér utcában egy teherautó ugyancsak felszedegette a pánikba esetteket. Az egyik lánynak a bőröndje kipattant, és az otthon sebtében összekapkodott fehérneműje végigszóródott a járdán. Én szedegettem össze és tettem le egy csomóba, és írtam rá, hogy mikor hagyták itt.
— No de mireföl volt ez a pánik?
— Azért, mert többen érkeztek haza október 23-a után Pestről. Még tanárkollégák is, akik elmondták, hogy milyen pusztítás folyik, hogy az orosz-szovjet csapatok hogyan ölik a magyarokat. Sopron lakossága azt hitte, hogy — elsősorban az egyetemi hallhatók miatt — megtizedelik a lakosságot és az egyetemi hallgatókat. De végül is itt csak végigdübörgött két tank az egyetem előtt, majd visszafordult. A továbbiak során a városparancsnok a legjobb indulattal volt irányunkban, akik itt maradtunk. Közmunkára osztottak be, és láttunk el szolgálatot.
— A félelemre szolgáltatott valamilyen nyomós okot a diákság?
— Nem! Ismétlem, ez pánikhangulat volt. Egy ember józan tud maradni, és szót lehet érteni vele, de egy tömeggel ez nem megy. A fegyvereket meg a benzines üvegeket stb. napokig szedtük össze a botanikus kertben. Mert azt már többen tudták, hogy az osztrákok a fegyveresen elfogottakat katonaszökevényeknek tekintik. Csak egy csoport ment át fegyverrel, a többi fegyver nélkül. Akkor, amikor már rendeződni kezdtek a dolgok, november utolsó napjaiban az íróasztalomon találtam egy ismeretlen kézírással megcímzett borítékot. Le volt ragasztva. Az azóta már Vancouverben professzor barátom írása volt, amelyben arra kért, hogy az épület északnyugati sarkában lévő pincében az alsó polcról balról a harmadik dobozt adjam át annak, aki jelentkezik érte. Mindenáron hozzá akart jutni e dokumentumokhoz. De nem jelentkezett a küldönc, aki, mint később kiderült, az egyik határőr rokona volt. Egyszóval nem tudtam, kinek átadni. Ott volt a doboz, ez a bomba a kezemben, mert láttam, hogy miről van szó. (…) Magamhoz vettem a dobozt. Hazamentem, hevesen dobogott a szívem. Estétől reggelig egyhuzamban olvastam el azt a förmedvényt. Két-három kollégáról bebizonyosodott, hogy nyilasok voltak. Sőt, az írás szerint részt vettek nyilas programban is. Én főképpen azért írtam le ebben a Kisalföld-beli cikkben a valóságot, mert elterjedt a híre az utolsó hetekben, hogy az ’56-os háborús anyag a kémiaépület alagsorában van elásva. Hát ebből annyi igaz, hogy én vittem el azt a dokumentumot. Mert mit csináltam volna? Átadtam volna az akkor megbízott igazgatónak vagy bárkinek azért, hogy magamnak jó pontot szerezzek? A csudát! Ismertem a módszereket, hogy akkor eltűnök a süllyesztőben.
Egy borzalmas éjszaka után, korán reggel az alagsor egyik helyiségének nagy vaskályhájában elkezdtem égetni az anyagot. A folyosó felé bezártam belülről az ajtót, de nem voltam elég figyelmes. A szomszédba vezető ajtóban csikordult a zár... Nem gondoltam, hogy valaki rajtakap, de az egyik kollégám akaratlanul is tetten ért. Elébe téve néhány dokumentumot, rögtön látta, hogy miről van szó... Nem kellett sok beszéd, megesküdtünk egymásnak, hogy az égvilágon senkinek sem szólunk erről. Remélem, hogy ő is a sírjába vitte ezt a titkot, én pedig csak a feleségemnek tártam fel. Körülbelül két és fél, háromórányit tartott, amíg azokat a gondosan összepréselt iratokat el tudtuk tüzelni, és a hamut kidobtam a szemétbe. Így semmisült meg az az ,,értékes" gyűjtemény, amit talán most felhasználhatnának egyesek. A mi káderesünk néhány nap múlva másodmagával szigorú házkutatást tartott az Erdőtelepítési Tanszék valamennyi helyiségében. Az utolsó fiókot is kifordították. Azután lementek a pincébe. Nyilván, ezt a dokumentumot keresték. Évtizedeken át sikerült ezt a titkot magamba fojtanom. Később azok ellen sem használtam fel, akik el akartak taposni, lehetetlenné tenni a tudományos és oktató pályámon. Egy szót nem mondtam el, hogy én ismerem az életüket, és mindent tudok róluk. (...) Ezeket az okmányokat a mostani számonkérés sem tudja elővenni, mert azok megsemmisültek. Egyébként csak néhány, még élő nyugdíjas kollégát érint.
Egyik első könyvem, Az erdőgazdasági alapismeretek korrektúráját végeztem, és ez ügyben december 6-án először mentem fel Budapestre. A Rákóczi út, a Kossuth Lajos utca, a Nagykörút teljesen romban volt. Csak középen egy keskeny ösvényen tudtam végigmenni, legfeljebb egy fogatos szekér tudott elhaladni. Ilyen romos állapotban találtam Budapestet. (…) Hazafelé Tatabánya alsón — hiába volt hivatalos küldetésem, és bizonyítottam, hogy Sopronban lakom — nem engedtek Sopron felé utazni, nem mehetett senki. Egy pufajkás csoport lepte el a vonatot, és olyan durva módon bánt velünk, hogy még ma is érzem az oldalamon annak a géppisztolynak az ütését, amellyel lelöktek a vonatról. (...) ’56-ra visszatérve röviden meg kell említenem, hogy hihetetlen érdeme volt a főiskolai ifjúságnak abban, hogy Sopronnak nem kell most sortüzes emlékhelyet avatnia. Itt egyetlen atrocitásban nem vett részt egyetlen erdőmérnök-, illetve bányamérnök-hallgató sem. 1956-ról az a jó élményem van, hogy az országban elsőnek már december elején, sőt, november végén megkezdtük az oktatást. Emlékszem, a kémiaépület előadójában két hallgatónak adtam elő, egy évig magam vezettem a tanszéket, mert a tanszékről mindenki kiment. Tudtam, ha én is távozom, akkor megszakad a kapcsolat a véreimmel, a nagy, kiterjedt erdélyi családdal. Egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy kimegyek. Itt igyekeztem a legjobb felkészültséggel, tudásom szerint az oktatást és a kutatást folytatni.
