,,Végeredményben miről van szó Közép- és Kelet-Európában? Arról, hogy ezen a területen szétrobbantak a történelmi államok és a történelmi nemzetek keretei, és az összes itt élő nemzetek egymás közötti határai vitássá váltak.
[…] Mindenki, aki e terület konszolidálásával foglalkozni kezd, rövid időn belül úgy érzi, hogy az őrülethez kerül közel, mert teljességgel elvész a különféle oldalról felhozott elveknek és érveknek a tömkelegében. Ez azonban merő optikai csalódás.
Ha felismertük azt a történeti folyamatot, mely e területen döntő volt, akkor rájövünk, hogy Közép- és Kelet-Európában minden határprobléma, mely a szó komoly értelmében probléma, két szempont szembenállásából származik: az egyik valamiféle történeti állapot, status quo, történeti érzelem vagy igény szempontja, a másik az etnikai, nyelvi hovatartozás szempontja."
Nem véletlenül idéztem a XX. század egyik legnagyobb magyar gondolkodójának, Bibó Istvánnak az erdélyi kérdést érintő gondolatait, ugyanis az 1956-os négy erdélyi ― ,,hazaárulási per"-ként ismert ― szervezkedési kísérlet vezetői ugyanúgy az erdélyi kérdés megoldása alternatívájaként latolgatták a föderációt és a lakosságcserét, akárcsak Bibó. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszmeiségéhez kapcsolódó erdélyi mozgalmak vezetői: Szoboszlai Aladár, dr. Dobai István, Sass Kálmán és Fodor Pál ― mivel más szempontok szerint próbálták leírni (vagy kezelni) a helyzetet ― más következtetésekre jutottak.
Gyorsan hozzá kell tennünk: a négy erdélyi tervezet egyike sem mérhető Bibó István egyetemes és európai összefüggéseket, történelmi hátteret, mélységeket és magasságokat feltáró elemzéséhez, megoldási javaslataihoz. Ennek legkézenfekvőbb oka: Dobai István kivételével egyikük sem ismerte Bibó István politológiai tevékenységét, ui. 1956-ig Bibónak csupán a fentebb idézett munkája jelent meg, az Új Magyarország című hetilap füzetes kiadványaként 1946-ban.
Dr. Dobai István, kolozsvári nemzetközi jogász, Buza László ― a szegedi, 1940-től a kolozsvári tudományegyetem professzora ― közvetítésével ismerkedett meg Bibó István nevével és munkásságával. Dobai és Bibó jogbölcseletet és nemzetközi jogot egyaránt Buza Lászlótól tanult. Dobai István a Bolyai Tudományegyetem nemzetközi jogi tanszékén 1948-ig, az egyetemről való eltávolításáig Buza László tanársegéde volt. Sajnos, objektív történelmi okok miatt nem sikerült Dobai Istvánnak az a terve, hogy a magyar forradalom napjaiban ― a Budapesten tartózkodó Varga László református lelkész közvetítésével ―, az erdélyi kérdés megoldásait keresve, kikérje Bibó István véleményét. A Varga László által egyeztetett időpontban, 1956. november 3-án Bibó Istvánt az MNK elnöki tanácsa államminiszterré nevezte ki. Így kettejük találkozójából annyi lett, hogy Varga László épp csak integethetett az autóba beszálló Bibó István államminiszternek, a Romániába tartó autóbuszok egyikével visszatért Kolozsvárra.
Bibó István és Szoboszlai Aladár eszmeiségében egyetlen metszéspontot vélünk fölfedezni, azt, amelyet Bibó így fogalmazott meg: ,,Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni…" Bibó István az európai állam- és nemzetépítés technikáinak ismerőjeként jut el a félelem elutasításáig, míg Szoboszlai a kommunista rendszer megdöntésének, az erdélyi kérdés ― illetve a magyar―román viszony ― rendezésének elfogadható modelljeit keresve érkezik el ugyanoda.
El lehet játszani a gondolattal: milyen tervet dolgozott volna ki Szoboszlai Aladár a politikai pluralizmus és a többpártrendszer megteremtésére; a kommunista hatalom Magyarországon és Romániában egyidejűleg történő megdöntésére; a ,,Dunai konföderációs állam" megteremtésére, ha ismeri Bibó István munkásságát. A kérdés természetesen költői, hiszen egészen más premisszákból indult ki Bibó és egészen másokból Szoboszlai.
Mindez nem összehasonlítás akar lenni, hiszen, Bibó Istvánnal szólva, a ,,legnagyobb félrefogás" egy remekművet és egy kellő szakirodalom hiányában, hevenyészve összeállított dolgozatot egy kalap alá venni, csupán jelzem, hogy Szoboszlait is ugyanaz a kérdés foglalkoztatta, amire Bibó az 1947. évi párizsi békeszerződés aláírása előtt hívta fel a figyelmet: ,,A demokráciának területi kérdésekben egyetlenegy direktívája van, és ezt úgy hívják, hogy önrendelkezési jog. Lehet nem hivatkozni erre a jogra, de komolytalan dolog a demokráciára való hivatkozással indokolni azt, hogy egy terület lakossága oda kerüljön, ahova nem akar tartozni."
Miközben Szoboszlai Confederatio című dolgozatában utópisztikus eszméket fogalmaz meg, Kossuth Lajosnak a Duna-Szövetség eszmerendszerére és az 1918-ban összeomló Osztrák―Magyar Monarchia tapasztalataira épít, Bibó István a maga gyémántlogikájával szétzúzza a dunai államszövetség egész mítoszát: ,,A Habsburgok birodalma, mikor megalakult, éppen olyan alkalmi, »nemzet«-közi dinasztikus államkapcsolat volt, mint az aragon―szicíliai, angol―hannoveri stb. kapcsolatok. Mikor megszületett, minden volt, csak az nem, aminek képzelni szokták: »dunai állam«."
Bibó István a közép- és kelet-európai határkérdések megoldásánál egyenesen ,,kártékony és közveszélyes" babonaként említi a ,,nemzetfeletti federáció" létesítését: ,,...ezen a vidéken volt már egy nemzetfeletti federáció a Habsburgok birodalmának formájában, és ez éppen azért robbant szét és merítette el ezt az egész területet a kétségbeejtő bizonytalanság hullámaiba, mert nem tudott kielégítő belső elhatárolódásokat létrehozni a benne egyesült nemzetek között. A federáció olyan, mint a házasság: nem szabad elintézetlen problémákkal belemenni, mert az a lényege, hogy új perspektívát s vele rengeteg új problémát ad fel, nem pedig az, hogy bármiféle tisztázatlan kérdés elintézését vele megtakarítsuk. Bármiféle leendő federáció csakis úgy fog működni, ha előbb a határok terén kialakul az a minimális stabilizálódás, amely a federációba egyesülés lélektani feltétele. A nemzetek akkor és csak akkor szoktak federációba egyesülni, ha mindegyiküknek van annyi félteni valója, hogy a federáció biztonságának szükségét érzik."
A bibói gondolatok fényében válik igazán egyértelművé, hogy az oly sokak által dédelgetett Dunai Konföderáció-eszme zsákutca volt a javából. Szoboszlai Aladár a magyar―román viszonyt elemezve ― csakis azt! ― eljutott a mindkét részről tapasztalható virulens nacionalizmus, a magyar részről tapasztalható querulans (örökösen panaszkodó) felfogás elítéléséig, de nem jutott el a Bibó által megfogalmazott nyelvi nacionalizmus megbélyegzésének eszmei és szellemi magaslataira: ,,azok a nemzetek, melyeknek történelmi határa mellett nyelvrokonok éltek, vagy melyeknek már nem is voltak történelmi határai, kitűzték az összes nyelvtársak egyesítésének programját; azok pedig, melyeknek történelmi területén más nyelvűek éltek, kitűzték az egynyelvű állam programját. Mindkét törekvésnek egy volt a lényege: etnikai tényezőkkel alátámasztani a politikai lét bizonytalanságát. [...] Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni. Így a félelem, a veszély állandó érzésében szabállyá vált mindaz, amit az igazi demokráciák az igazi veszély órájában ismernek: a közszabadságok megkurtítása, a cenzúra, az ellenség »bérence«-inek, az »áruló«-nak a keresése, a mindenáron való rendnek vagy a rend látszatának s a nemzeti egységnek a szabadság rovására való erőltetése."
Szoboszlai Aladár érdeme, hogy világosan látta: az előítéletekkel terhelt és elmérgesedett magyar―román viszony alakulásában fontos szerepet játszott a megkésett állam- és nemzetépítés, a történelmi status quo összetartó erőinek meggyengülése, a periferikus földrajzi-gazdasági helyzet: ,,Nemrég Magyarország a Német-római Császársághoz tartozott, régi európai volt, Románia pedig balkáni; mindkettő megszokta a maga világát. Az 1900-as évektől egy új világba estek, Európa Közép-Keletébe, s nem tudják még, hogyan viselkedjenek. […] Románia független volt, csak a tenger nem volt az övé, az aranybányák nem voltak az övéi, a nemzeti bank külföldé volt, minden nagyvállalat külföldé volt. Ennek cserében szabad volt románul beszélni, írni, és szidni a magyarokat. A nagy árat a románság is érezte, annyira benne volt a sovinizmusban. A legnagyobb árat is hajlandó volt megfizetni, csak engedélyezzék neki a sovén nemzeti politikát. Vele szemben a trianoni Magyarország Horti [sic!] bukásáig független volt: mert nem volt semmije, határain belül még románjai sem, akikkel veszekedhetett volna. Ha Magyarországon lett volna az olaj, az arany, a tenger, akkor már az első napokban rátették volna a fejüket [kezüket]. Amint később rá is tették fejüket [kezüket] a dunántúli olajra. […] Tárjunk fel még több diszkréciót: hogyan gondolkodik ma, tíz év orosz világ után a román és a magyar? Tudomásul vették, hogy van egy közös ellenfelük, de úgy vélik, nincsenek közös barátaik. A román az angoltól várná, hogy támogassa őt a magyarral szemben, a magyar pedig az amerikaiaktól. Uraim, elképzelésük naiv, a két »nép« ma jóban van. A szituáció nem a régi, nincs már központi német s nyugati demokrácia, csak egy Nyugat van. Csak a Kelet s Nyugat között választhatnak, s azt hiszem, a Kelettel jóllaktak. Románia ma, ha a Nyugathoz akar tartozni, döntenie kell a magyar barátság mellett. […] Az oroszok pedig, akár a kommunista, akár a szláv Oroszország, Erdélyt újra Romániának fogja ígérni, s a hercehurcának sohasem lesz vége. De ha az erdélyi román a Confederatios államban tényleg otthon fogja érezni magát, akkor még buzdítólag fog hatni a Kárpáton túli románságra is. Akkor igazán értékelni fogja a regáti román is Erdély nyugati jellegét… Tessék elképzelni, milyen hosszú utat kell megtennünk, míg a románság tudatosan egy fedél alatt akar élni a magyarsággal."
Szoboszlai Aladár idézett gondolata ― úgy tűnik ― még évtizedeken át időszerű marad. Úgy látta: ha a Keresztény Dolgozók Pártja ,,romániai román pártja s a magyarországi pártja mindkét helyen egy időben kormányra jut", akkor megvalósul a magyar―román, később a magyar―román―osztrák konföderáció, s ezzel az elintézésre váró kérdések is önmaguktól megoldódnak.
(folytatjuk)
