Ötvenkét esztendő — nagy idő! Még a legmodernebb, legújabb élet- és időszámítás szerint is több, mint egy emberöltő. Nem is számítván az 1956 után következő emberpróbáló időket.
Október fényessége
Nézem, egyre gyakrabban nézem a kor filmfelvételeit, újra és újra az döbben belém, hogy a vonuló emberek arca fényes és ünnepélyes, akár a felhőtlen októberi ég. Pedig ők nem tudhatták akkor, hogy két héten át Magyarország és Budapest világtörténelmet ír, olyat, amit többé nem lehet kitörölni a históriából. Ezek a vonuló emberek egy rokonszenv-tüntetésre, a poznani lengyel testvérekkel való szolidaritásuk kinyilvánítására indultak, s ezért is volt az első cél Bem József szobra, de a szívekben és az agyakban már ott volt saját nyomorúságaik kibeszélésének kényszere is, az elhatározás, hogy megtiport sorsukon, a nemzet megaláztatásán változtatni kell, s ezért következett a Rádió, a Kossuth tér, a Petőfi-szobor, s ezért dördültek el ellenük az első sortüzek, ezért csordult a pesti utcákra a magyarok vére, mert a hatalom végvonaglásában azt hitte, hogy fegyverekkel, gyilkolással még el lehet szürkíteni a fényességes arcokat, a tekintetekből ki lehet űzni az izzó szikrát, a szabadságvágy szikráját.
1956. október 23-án az a szikra már eltaposhatatlan, az a tűz elolthatatlan volt. Mert ahogyan Budapest utcáin vonultak ezek a fényességes arcok, az a megáradt folyamok erejéhez volt hasonlatos. A munkások, a diákok, az értelmiségiek, dolgozó asszonyok, a vidékről kíváncsian felsereglett földművesek, egy nép, egy nemzet képviselői, akikben akkor az ország szíve dobbant hatalmasat, a nemzet akarata és szabad vágya öltött lebírhatatlan energiákat görgető szándékokkal átitatott testet. Ezt az erőt nem lehetett feltartóztatni, ezt a szándékot már nem lehetett kommunista hazugságok erejével, egy megrettent, az országra oktrojált hatalom államvédelmis zsoldoslegényeivel féken tartani. Mert az úgy ment előre, mint a Duna, a Tisza áradása, gátakat szakítva, töltéseken átzúdulva. A fegyveres harcot nem a felkelők, a forradalmárok kezdték, hanem a hatalmukért rettegő bitangok maroknyi gyülekezete, mely — mint annyiszor a történelemben! — újra idegen fegyverek erejére támaszkodva próbálta megóvni bitorlott pozícióit, még azon az áron is, ha országot és népet kell feláldozni maguk védelmében.
A világ döbbenten és csodálattal figyelte egy tízmilliós nép küzdelmét, egy kis népét, mely nem számolgatta az áldozat lehetséges nagyságát, s akár 1848—49-ben, magára hagyatva, rokonszenvtől kísérten ugyan, de igazi segítség nélkül vívta harcát.
A magyar nemzet nem felejt: ötvenhat tiszta emlékét úgy őrzi meg, úgy adja tovább, hogy az megmaradásának, hitelének kovásza legyen. Még akkor is, ha az újra hatalomba settenkedett senkik, a gyilkosok szellemi örökösei, vérségi leszármazottjai minden megemlékezést újra kordonok és rendőrsorfalak közé zárnának. Ám ettől csak növekszik az újra és újra felébredő szabadságvágy. S nem múlik el október fényessége.
