Több heti ügyeskedésbe és bűvészkedésbe került az asztalhoz valók beszerzése, hiszen az alapélelmiszereket is szűken mért adagokban adták a „sokoldalúan fejlett szocializmus” idején – amit volt képük aranykornak nevezni –, amikor a karácsonyt maradi szokásként éppen csak megtűrték. Ám akkor, a Ceaușescu-házaspár elmenekülése után Románia lakossága azt hitte, hogy megszabadult a kommunista diktatúrától, és sok évtizedes elnyomás és nyomorúság után végre szabadon, jólétben fog élni. A magyarságnak kedves emléke, hogy a nacionalizmust is spontánul, azonnal szemétre való, mesterségesen szított jelenségként ítélték el a kisemberek és az új vezetők is, és a tévében több együttélő nemzetnek – akkor még nem kisebbség volt a nevük – anyanyelvén kívántak kellemes ünnepeket. Vajon hányan őrzik még az első, cenzúrázatlan újságokat, amelyek egy új világot hirdettek?

Az első, aki – alig néhány nap után – rájött, hogy nem valódi rendszerváltásról van szó, hanem a kommunista elit második vonalának hatalomátvételéről, Doina Cornea volt, de még senki sem vette komolyan. Ahogy azokat a magyarokat sem, akik 1990 februárjában soha nem látott tömegben anyanyelvű egyetemért tüntettek gyertyával és könyvvel a kezükben. Csak Marosvásárhelyen százezren voltak, és meg is kapták a büntetésüket pár hét után a fekete márciussal. Az ocsúdó románokat bányászjárásokkal csillapították le, s bár az üzletek elég gyorsan megteltek, megkezdődött az ipar leépülése, gyárak ürültek ki, munkahelyek tízezrei szűntek meg, hígult a pénz, tombolt a korrupció, a szélsőségesek erőre kaptak, és tíz év után egy volt kommunista, az 1989 decemberében, a marosvásárhelyi pogromban és a bányászjárásokban megölt, illetve megsebesített polgárokért felelős Ion Iliescu, illetve egy fasiszta uszító, Corneliu Vadim Tudor közül kellett államelnököt választani. Előbbit – és társait, akik nem restellnek koszorúzni a forradalom emlékművei előtt – máig sem vonták felelősségre, habár 2007-től kezdve az Európai Unió teljes jogú tagországa lett Románia, azaz – elvben – demokratikus jogállam.

Bizonyos téren történt haladás, ez tagadhatatlan, de az is, hogy az egykori keleti tömbben mi állunk a legrosszabbul. Legalább négymillió ember vándorolt külföldre jobb megélhetésért és nagyjából ugyanennyi nyomorog itthon. Egyre kevesebb gyermek születik, de még mindig százezrek fekszenek le éhesen, akiknek az ingyenes és kötelező oktatáshoz való joguk – egyedüli esélyük a felemelkedésre – csak elméleti. Sok IT-szakemberünk és okostelefonunk van, de a funkcionális analfabéták, kiskorú anyák és évtizedek óta romladozó kórházak aránya is itt a legmagasabb. A sajtó többnyire szekusokból átvedlett üzletembereket szolgál, a szabadon választott parlamentben a szélsőségesek másfélszer többen vannak a magyaroknál, akiknek ma sincs önálló állami egyetemük. Nem csupán a járvány az oka, rég nem ébred boldogan az ország.