A „jobb adni, mint kapni” jelmondat hirtelen előtérbe kerül. És szinte elcsépeltté válik a sokat emlegetett szeretet, béke, örömszerzés, melyet ilyenkor valahogy sikerül igazán átélnünk.

Valóban van valami csodálatos ebben az ünnepben. Még akkor is képes bennünket elvarázsolni, ha különösebbképpen nem hiszünk benne vagy tiltakozunk ellene. Pár napra képes jobbá tenni, megváltoztatni. Rákényszerít arra, hogy egy rövid időre átértékeljük az életet, más prioritás szerint állítsuk fel az értékrendünket. És ennek a varázserőnek köszönhetően, ahogy december táján a karácsonyi hangulat kezdi belengeni az életünket, hirtelen szeretnénk nagyon jók lenni. Szeretnénk minden bajbajutottnak segítséget nyújtani, minden elesettet felemelni, minden éhezőnek enni adni. Szeretnénk minden árvaházban tengődő kisgyereket átölelni, az öregotthonok lakóit egy kis törődéssel megajándékozni, a cipősdoboz-akcióban teljes odaadással részt venni, a kutyamenhelyről kutyát menteni, a hidegben reszkető madárkákat megetetni… és még de sok mindent szeretnénk… amíg még szól a karácsonyi zene, amíg villognak az ünnepi fények.

Aztán elillan a varázserő, és mire átlépünk az új esztendőbe, rádöbbenünk, hogy mi igazán nem is hiszünk a karácsonyban. És főként nem hiszünk abban, akiről ez az ünnep valójában szól: Jézusban.

Mert ha valóban róla szólna a karácsonyunk, és ha hinnénk benne, akkor bizony nem csak pár napig etetnénk a madárkákat, mert tudnánk, hogy azoknak a tél minden napján szükségük van a táplálékra az életben maradáshoz. Ha szeretnénk Jézust, és az ő tanítása szerint élnénk, akkor nem csak karácsonykor fordulnánk embertársaink felé, hanem minden egyes napon.

Mert bizony a mellettünk élő ember nem csak december 24–25-én, hanem az év minden egyes napján éhezik a szeretetünkre, az ölelésünkre. Vágyik arra, hogy meghallgassuk és megértsük őt. Ha munkáját elvégezte, akkor sóvárog az elismerésünk, köszönetünk után. A mellettünk élő ember szeretné, ha mindennap szánnánk rá az időnkből, és nem csak úgy felületesen, hanem minőségi időt töltenénk vele. És ha bajba jut, bízik abban, hogy számíthat ránk, de nem csak karácsonykor, hanem éppen akkor, amikor szüksége van ránk.

Bizony, kőkemény igazság van abban, amit Ravasz László egykori református püspök így fogalmaz: „ha a karácsony nem lesz mindennapi erkölcs, ünnepi romantika marad csupán”. Ünnepi romantika, mely a kidíszített fényekkel együtt jár. De mindennapi erkölcs, ha Jézus tanítása az alap. Nem görcsölnénk rá az ünnep közeledtével a jótékonykodásra, mert igazából a jótékonykodás az életünk része lenne, az ünnepünk pedig csak Róla szólna.

Mi, reformátusok hisszük azt, hogy csak akkor van teljes életünk, ha megragadunk minden alkalmat, amikor találkozhatunk Jézussal. Sokan azt gondoljuk, hogy azt igazán csak karácsonykor vagy a keresztyénség más nagyobb ünnepein tehetjük meg. Pedig nem így van. A szürke hétköznapokban is rengeteg ilyen alkalom van, mert – ahogy azt már írtam – mindennap éhesek a madárkák. Ezt az igében Jézus így adja a tanítványok és őt hallgatók tudtára: „Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.”

Jézus azért született meg közénk, hogy élete, tanítása és áldozata mindennapi erkölccsé, valóssággá formálódjon az életünkben. Ne ragadjunk hát le az ünnepi romantikánál, hanem etessük a madárkákat!

Marosi Tünde