Megfuttattam fejben, én smucig: ha minden barátomnak és szeretett ismerősömnek, kitől az elmúlt években és idei esztendőben gyöngéd jókívánság érkezett, ha viszonozni kényszerülnék, rámenne kerek egyhavi fizetésem. Pedig nem oly végtelen a kör, csak a bélyegárak szaladtak váratlanul az égig. Azok is csak számunkra, erdélyi bélyegnyálazó kapcsolatteremtők számára, mert ha a Pruton túlra írnék, teszem azt, mely egyelőre mégiscsak országhatár, tán gyufaskatulya árából megúsznám. De sajna, ott nincs Ilia Mihályom, jaj, csak neveket ne soroljak. Román honfitársaim csaknem ingyen levelezhetnek, cserélhetnek sajtótermékeket, csupán nekem kerül egy magyarországi napilap megrendelése félhavi fizetésembe. Garasoskodom, mert egy vasam sincs, régebbecske még voltak tartalékaim, de most, mióta naponta száz lejjel is emelkedik a hús ára, azonnal minden pénzt elpallok, hogy egy újévi üdvözlet árából Kolozsvárott éhincsélő egyetemista lányaim fölfalhassanak legalább egy szelet rántott húst. A kisebbségi lét „szép” és izgalmakkal terhes, de megelégednék azzal is, hogy a Dnyesztertől, miként testvéreink oly mohón vágyakozzák, s e hasábokon valaki már szóba is hozta, legalább a Tiszáig egy bélyegáron levelezgethessünk ugyanazon adót fizető állampolgárokként.
Hát nem megy. Fordulok épp ezért a sajtóhoz, melynek ha nem a legnépesebb is olvasótábora, baráti köröm java mégis – belföldön és külföldön – híve, itt kívánván minden jót, mit ember messzi társainak kívánhat az új esztendőben.