Megyünk turistaként a térkép után, és keressük a bazilikát, ahol a Pieta vár ránk, például. Rójuk az utcákat, megyünk előre, és legjobb esetben embermagaslatban észreveszünk egy szép ajtót, kaput gyönyörű régi faragással, kilinccsel. Miért nem nézünk felfelé?

Nem kell nagyon messzire menni, naponta járom a szentgyörgyi utcákat, és bár nem biztos, hogy rettentő időutazásokat kellene tenni az épületek korát illetőleg, de itt is van ez-az, szép homlokzatokkal, és mit ad Isten, mostanában meglátom azokat. Nem tudom miért, egyszer csak elkezdtem felfelé nézni. Mintha tarkón legyintettek volna valahonnan, hogy ne csak a lábam elé nézzek. A Csíki utcai szecessziós csodát mindig nosztalgiával bámulom meg újra és újra, de talán azért, mert gyermekkoromban sokat jártam a falai közé. A nagyszüleim barátai laktak ott, nagymamám sok helyre vitt magával, imádtam ezeket a kiruccanásokat. Emlékszem a lépcsőkre, a szobára, ahol Olgi nénivel traccsoltak, amíg én házi sütiket majszoltam az Olgi néni hintaszékében. Bármikor arra járok, eszembe jutnak ezek a nagymamás, Olgi nénis délutánok. De az épületet később láttam meg.

És eszembe jutnak a brassói nagymamával tett látogatások, séták. Akkor sem felfelé néztem, csak mentem a Kapu utcán végig, és vártam a csokis fagyit. A nagymamák rég nem élnek, és én sokkal később fedeztem fel az épületeket, a homlokzatokat. Most is gyakran megyek el valami mellett úgy, hogy csak megyek. Pedig csak egy kicsit kell fennebbre nézni, és ott van egy érdekes alakzat, ablak, és az ablak mögött néha még egy ember is. Mert most is élnek ezekben a régi épületekben. Amióta nem csak a lábam elé nézek, egy helyen gyakran látok egy kikönyöklő nénit. Az épület kicsit kopott, a néni kint van a régi ablakban, és ha arra járok, megpróbálok nem feltűnően felfelé bámulni.