De hát egy sorozatot nem lehet sem szomorú, sem bosszantó írással kezdeni – hát legyen valami könnyedebb a téma. Mondjuk, a múltidézés (úgyis az évnek abban az időszakában vagyunk, amikor az ablakon kinézve már tervezgetünk ugyan, de még a nosztalgiázós hangulat meglegyint a karácsonyfa árnyékában).

Elsőnek lássunk néhány falfestményt. Na, nem graffitire gondolok, az művészeti és pancser kivitelben egyaránt megtalálható nálunk, de leginkább garázda szándékú alkalmazásban – mindig is voltak és mindig is lesznek, akiket zavar az egyszínű falfelület, hát gondoskodnak róla, hogy ne maradjon sokáig érintetlen. Értékelni nem igazán lehet „művészi” hajlamaik ilyen jellegű megnyilvánulását, és ezt bizonyára ők is tudják, azért is nem szignálják műveiket (meg hogy ne lehessen a kárt megfizettetni velük). De hagyjuk most a falfirkászókat, nézzük azt a néhány gyöngyszemet, amelyeket a várost járva találtam.

Sokan emlékeznek még rá, nem is azok kedvéért írom le, hanem azokért, akik fiatal koruk miatt nem vehették ki a részüket a szocialista országépítés nemes és dicső munkájából, hogyan készültek anno a tömbházak. A „házgyárban” készítették az „előregyártott elemeket”, azaz betonból egy-egy falfelületet ajtó- és ablaknyílással, ezeket a paneleket pedig az oldalaikon kilógó vasazat segítségével a helyszínen állították össze tömbházzá. Szovjet mintára így lehetett gyorsan lakásokat készíteni a dolgozó népnek. Hogy ennek hány lebontott, értékes és kevésbé értékes lakóház és középület esett áldozatul, az nem volt fontos.

Ami viszont fontos volt, az a munkavédelem. Az építkezésben dolgozók testi épségére való odafigyelés nemcsak a nemkívánatos munkabalesetek megelőzése végett szükségeltetett, hanem azért is, mert munkásból állandóan hiány volt. Ezért hát folyamatosan munkavédelmi felkészítőket tartottak, s mert a látszat is fontos volt, minden műhelyt teleaggattak különböző biztonságos munkafázisokat reklámozó rajzokkal, utasításokkal. (Apropó, munkavédelmi felkészítők: nem hagyhatom ki az inkább anekdotaszámba menő, mintsem valósnak tűnő történetet. A brassói traktorgyárban mesélték, de később más helyszínre alkalmazva is hallottam az áramütéses esetet. A munkásoknak többek közt azt is „feldolgozták”, hogyan kell eljárni, ha valaki áramforrással kerül nem szándékosan közelebbi kapcsolatba: semmiképp sem kézzel érni hozzá, hanem valami szigetelt tárggyal eltávolítani onnan, majd elsősegélyben részesíteni. A leckének részét képezte az áramütés tüneteinek bemutatása is. Nos, egy alkalommal az öntödében egyik szaki rázta ki a homokot lyukas bakancsából, szerencsétlenségére épp egy biztosítéktáblának támaszkodva. Társa, látván, hogy rángatózik, felidézte a tanultakat, gyorsan kézbe kapott egy lapátot, annak nyelével pedig rácsapott az „áramütött” kolléga karjára. Akit aztán vittek is a kórházba – törött alkarját gipszbe tenni.)

Az építőtelepen nemigen volt lehetőség munkavédelmi táblák kihelyezésére – ilyen apróságok azonban nem jelenthettek akadályt. Kitalálták, hogy még a házgyárban ráfestik a panelekre a szükséges utasításokat, és ezentúl már csak arra kellett vigyázni, hogy az írással ellátott betonelemek a földszintre kerüljenek beépítésre, hogy állandóan szem előtt legyenek. Néhány ilyen felirat túlélte az „aranykort”, a néhai halvány rózsaszín, pasztellsárga, sápadtzöld és hasonló árnyalatú külső meszelés alól még évtizedek múlva is napfényre kérezkednek. Egyiken az olvasható ékes románsággal: „Tartsd tisztán a munkaeszközöket. Vigyázat, fenn dolgoznak”. A másikon szintén románul: „A magasban kötelező a biztonsági öv használata.” Az alatta levő sorban szintén valamilyen szabály betartására figyelmeztettek, hogy épp melyikre, az már olvashatatlan.

Nevetségesnek tűnnek, netán a felejthető múlt részeinek ezek a feliratok? Aki így gondolja, nézzen csak szét nyaranta az építkezéseken, különösképp ott, ahol kisvállalkozó végzi a munkát.