Tervem, hogy körbejárjam a történelmi Udvarhelyszék településeit, amelyek jórészt a mai Hargita megye délnyugati részén helyezkednek el, illetve részben átnyúlnak Háromszék/Kovászna, Maros és Brassó megyébe is. Riportsorozatom egyik célja, hogy bemutassam Székelyföld különálló tájegységeit, áthajolva szomszédos közigazgatási területekhez tartozó kerítéseken, körülnézve ugyancsak székely településeken. Udvarhelyszék irányából Erdővidék felé közelítve vesszük szemügyre a falvak mai gazdasági és társadalmi helyzetét, a rejtett és megmutatkozó potenciált, a pillanatnyilag zajló folyamatokat és a közeljövőre vonatkozó terveket. Minden települést megvizsgálok az egyházközségek, a helyi vállalkozások szintjén, illetve a civil berkekben zajló közösségépítő munka szemszögéből is, külön figyelve arra, hogy rávilágítsak a szellemi és az épített örökségre.
Varság az egyetlen olyan település Udvarhelyszéken, amely tanyabokros szerkezetével egymagában alkot községet. Mivel nem érintette a kollektivizálás, sajátosan alakulhatott, némiképp szabad lélegzetvételekkel élhetett a szocializmus évtizedeiben. Részben megmaradtak az őstermelői szintű gazdálkodás formái. Részben kétlaki életformát követett az akkori aktív lakosság, illetve mindvégig volt egy elég jelentős elvándorlás is. A rendszerváltozás után pedig megjelent két újfajta gazdasági irány, amely mind a mai napig meghatározza és befolyásolja a varságiak mindennapi életét: az ipari méretű fafeldolgozás és a vendéglátás.
Amikor – a 19. és a 20. század fordulóján – elkezdődött a kirajzás, és a többségében oroszhegyi, szerényebb számban korondi illetőségű telektulajdonosok már nemcsak szénagyűjtésre és nyári lakhatásra alkalmas tanyákat építettek, hanem életvitelszerűen ott kívántak élni, meghonosodott egy olyan stílus, amely ötvözte a hagyományos udvarhelyszéki havasalji formákat a havasi építkezés elvárásaival és lehetőségeivel. Az igazi havasival. Mivel a birtokok az irtásokon jöttek létre, a faanyag majdhogynem korlátlanul állott rendelkezésükre. Túlnyomó többségben a fenyőfélék szolgáltatták a házak és a gazdasági épületek boronafalának, a tetőszerkezetek és a kerítések anyagát. A régi házakat kőalapra emelték, helyben hasított zsindellyel födték. Mivel zord időjárással, gyakori széllel, hosszan elhúzódó telekkel kellett itt számolni, az oldalfalakat – bár helyenként tapasztották – többnyire deszkaburkolattal látták el.
Évszázados a községi múlt
Egyike Székelyföld legfiatalabb falvainak, Varságtelep néven jött létre – mintegy 1200 lakossal, hivatalosan 1907-ben –, amikor a nyári szállások állandósultak, és megalakultak azok az intézmények – polgármesteri hivatal, egyházközség, iskola, üzletek –, amelyek meghatározzák a modern település létét. Mostani nevét 1909-től viseli. A Dél-Görgényi-havasokban, a fennsík jellegű Székelyvarsági-medencében található 850–1050 méteres tengerszint fölötti magasságban, a Nagysomlyó és a csomafalvi Délhegy tövében. Északon Gyergyóalfalu és Csomafalva községgel, keleten Zetelakával és Újfaluval, délen Oroszheggyel és Farkaslakával, nyugaton pedig Koronddal és Parajddal szomszédos. Területe 7669 hektár, ennek több mint fele erdő, amelyek jelentős állatállománnyal is rendelkeznek. A róka, a farkas, a barna medve, a hiúz, a fajdkakas, a császármadár gyakori. Számos védett faj található köztük. A túlszaporodott medvék jelenléte itt is állandó veszélyforrást jelent, amely károkat okoz a gazdálkodóknak és a vendéglátóknak egyaránt. Rengeteg a málna, az áfonya, a szeder és a szamóca, számottevő a gombafajták változatossága is. Bővizű patakok hálózatát találjuk, amelyek valóságos horgászparadicsomot jelentenek, korábban vízimalmok meghajtására is szolgáltak. Leginkább kihasznált idegenforgalmi látványosság a Nagy-Küküllő forrásának környéke, Csorgókő, a Nagy-Küküllő feje hét forrás egyesült vízhozamát foglalja magában.
Régi ház Varságon. Simó Márton felvétele
Az ezredforduló táján (1999–2001), amikor Sepsiszéki Nagy Balázs bejárta a székelyföldi településeket, megállapíthatta, hogy 1966-ig itt folyamatosan növekedett a népesség (ekkor tapasztalható a demográfiai csúcs: 2152 lélek), 1977-ben 1808, 1992-ben 1560 lakost írtak össze, majd 1515-öt – ez 2002-ből való adat –, illetve 2012-ben 1581 főt, az Országos Statisztikai Hivatal 2018-ra 1580 főben határozza meg az itt élők számát. Az 1990 és 2000 közötti időszakban a római katolikus egyház anyakönyve szerint – a helyiek hat fő kivételével ennek a plébániai közösségnek a tagjai – 313 keresztelést és 210 temetést tartottak. Pozitív a mutató 2019-ben is: 34-et kereszteltek és 20-at temettek. 2020-ban négy keresztelő és két temetés volt. Összesen 675 számozott telek található, ebből 1991-ben 455-öt laktak. Ma valamelyest kevesebbnek van állandó lakója, bár új építkezések is zajlottak, amelyek adott esetben teleknyitással vagy -osztással valósulhattak meg.
Éles kontraszt a központ és a tanyavilág között
A látogatónak azonnal feltűnik, hogy az utóbbi években jelentős változások zajlottak le a község központjában. Olyan felújítások ezek, amelyek markánsan meghatározzák ennek a hagyományos falusi, utcás formát mutató településrésznek a képét. A régi – több mint százéves – kultúrház menthetetlen volt. Öt évvel ezelőtt sikerült forrásokat teremteni egy új, többfunkciós intézmény felépítésére, amely 2016-ra el is készült. Külső és belső formája, motívumhasználata kiválóan jelzi a hagyományt, jelképezi a helyet.
Egy LEADER-program részeként lebontották és újjáépítették az 1908-ban készült jegyzői lakot, amelyben az utóbbi évtizedek alatt volt már orvosi rendelő, szülészet, kocsma – a nagy odafigyeléssel készült új épület 2015 óta emlékezteti a helyieket a múltra és a múlt értékeire. A népi élet és a népi mesterségek kellékeit helyezték el benne, sikeresen kiegészítve azokkal a tárgyakkal, amelyek a szocializmus korában a párttitkárként is szolgáló jegyző, azaz az államhatalom képviselője munkájának kereteit adták. Nem volt Varságon termelőszövetkezet. Gondoljuk, ha lett volna, akkor egyfajta mementóként rekonstruálják azt az irodát is, ahonnan a „termelést” a „központi direktívák mentén” irányíthatták.
Az új művelődési otthon
Felújításon esett át a szomszédos iskolaépület is. Az adminisztrációs helyiségeket, a községi hivatalokat, a templomot, a plébániát, a közeli kereskedelmi egységeket a most kiépülő hálózat jóvoltából hamarosan faőrleménnyel termelt távhővel látják el.
A „formaőrző központ” ma már negyven perc alatt megközelíthető Székelyudvarhelyről. Jó érzés ide érkezni. Akár úgy is mondhatnánk, hogy Székelyvarság „főtere” egy hegyvidéki székely kisváros arculatát mutatja. A több mint 100 kilométer hosszúságú község út-/utcahálózat jelentős részét modernizálták, leaszfaltozták, ami Varságtisztása, Bolygóbükke, Forrásköze, Sólyomkőpataka, Nagykútpataka, Bagzos és Küküllőtelep felé könnyíti meg a haladást. Ezek a településrészek 10–15 kilométerre esnek innen. Viszonyításként: az észak–dél irányú főút 11 kilométer hosszú.
Az úthálózat korszerűsítése életmódváltozással is jár. Amióta követjük – öt-hat esztendeje – a legújabb kori fejlesztéseket, azt látjuk, hogy 21. századi iramot vett az idegenforgalom. Létezik a fizetővendéglátás és véle párhuzamosan a magánturizmus. Legalább félszáz családi kisvállalkozás foglalkozik – több jelentősebb kapacitással rendelkező panzió mellett – szállóvendégek fogadásával. Az innen elszármazottak, az ide kötődők, illetve székelyudvarhelyi, marosvásárhelyi és magyarországi magánszemélyek 300-nál több hétvégi és üdülőházat építettek fel. A tulajdonképpeni szervezett turizmus a kilencvenes évek közepétől indulva kezdett olyan méreteket ölteni, hogy mára már jelentékenyen járul hozzá a településkép alakításához. Mivel nincsen lehetőség ipari park létrehozására, az újonnan létrejött fűrészüzemek kényszerűen beékelődnek a lakóházak, a családi és hétvégi házak közé. Ha a csendet nem is törik meg minden szegletben, élő tájsebként maradnak meg a látogatóban.
A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben – mivel a fakitermelés és -feldolgozás állami monopólium lett – jóval nehezebb volt a minőségi nyersanyagok beszerzése, így a zsindelykészítés is – bár a mai napig él – jelentékenyen visszaszorult. A lakóházakat és a gazdasági épületeket ekkor túlnyomórészt hullámpala tetőkkel látták el. A szürke eternit – amelyről menet közben bebizonyosodott egészségkárosító hatása – „beévült”, „patinásodott” a rátapadó mohától, némiképp az időjárás viszontagságaitól, jórészt mégis megmaradt. A kezeletlen zsindelytető, ha nem javítgatják folyton, tíz-tizenöt év alatt elrongyolódik, részben ez a praktikus megfontolás is okozhatta a palatetők népszerűségét. A legújabb korban azonban korszerű anyagok árasztották el a tanyavilágot, amelyek tobzódva tárgyiasulnak a mai épületekben, további – olykor nem kívánt – módosulásokat okozva.
Ahhoz, hogy megnyugtatóan alakulhasson a településkép, nagyobb együttműködési készséget kellene tanúsítania minden helyinek és „bebírónak”. Ha a községi vezetésnek sikerült a központi övezetben bizonyítania, akkor tulajdonosok közti harmónia révén, jóindulatú „rákényszerítéssel”, tanácsadással lehetne úgy változtatni az irányokon, hogy ne a balkáni igénytelenség, hanem a valóban maradandó, igazi udvarhelyszéki hagyományokat és formákat mutathassák fel az ide látogatónak ennek az egyedi szerkezetű községnek a területén.
A hagyományos anyagok, a tájba simuló színek mellett fontos lenne a közlekedőutakat, illetve a tanyákhoz tartozó művelt területeket övező, fenyőkarókból készített kerítések fenntartását is kezdeményezni, amelyeken oly sok helyen lépcsőszerűen kialakított átlépők segítették az emberek közeledését. Ez a bizalom jele is volt. A gazda állatai bent maradtak. Az „ámbolygók” pedig kívül. Most, amikor a járványhelyzet miatt lelassult valamelyest az élet, akár „tevőlegesen” is lehetne gondolkodni a lehetséges megoldásokon, hiszen felértékelődnek a családi üdülés formái, a kiscsoportos „slow turism”, amely egyre inkább környezettudatos, és a környezet „minimalista” szolgáltatásait veszi igénybe, illetve keresi és fogyasztja a helyi élelmiszereket.
Simó Márton
