De vajon tényleg erre tanít minket a történelmünk? Látszólag igen, főként, ha az elmúlt száz esztendőre gondolunk. De ott van például a székelység történetének egyik legvéresebb eseménye, a madéfalvi veszedelem. Vajon ennek évfordulóján csakis a veszteségre kell emlékeznünk? Ha csak erre a napra gondolunk, akkor igen, hiszen az öldöklés, a fegyvertelenek lekaszabolása, a menekültek vesszőfutása mind-mind a gyászt juttatja eszünkbe. Ráadásul minden év január 7-én (amióta tehetjük) a megemlékezések szónokai is majdnem kizárólag a vérengzésről, a veszteségről, a gyászról beszélnek. Na meg az éppen mának szóló (pozitív) üzenetekről.

Pedig beszélhetnének arról is – és ez az identitáserősítő történelmi tudatunk szempontjából sokkal felemelőbb lenne, mi több, sokkal inkább a mának szólna –, hogy az osztrák ágyúk dörgése, a védtelenek lekaszabolása, az üldöztetés, majd a megtorlás egy korántsem vesztes két évet fojtott vérbe. Amikor a székely katonai hagyományoknak megfelelően a császári kényszerrel szemben az önszerveződés, mai fogalommal élve, a nemzeti szabadság kivívásának útját járták elődeink. Fegyvertelen szabadságharcot vívtak.

Mindez történelem, s ha az iskolai tankönyvek ezt nem is hangsúlyozzák ki kellőképpen, a megemlékezéseken minduntalan fel kellene eleveníteni eme nemes küzdelem nagyszerűségét. Így akár ünnepelhetnénk is január hetedikén, miközben nem feledkezünk meg a gyászról sem, és szívfacsaróan énekeljük: „Nekünk a legszebbik estét fekete színre festették, fekete színre festették...”

S talán enyhíthetnénk azon a borúlátó sztereotípián is, hogy mi csak a vesztes csatákra, a gyászos történelmi eseményekre emlékezünk.