„Négy sovány nyárfa hegedül. / Jaj, hová legyen az ember, / ha sokadmagával van egyedül?”
(Szőcs Kálmán: Csöndes kiáltvány)
Ma harmincöt éve, 1986. január 12-én városunk, Sepsiszentgyörgy Őrkő melletti elhagyott erdejében holtan találták Visky Árpád színművészt, az erdélyi színjátszás már éltében legendás alakját, felakasztva egy fára. Érdekes módon egy éppen arra járó milicista bukkant rá, zsebében egy fecnit „találva”, rajta a következő sorokkal: „Anna-Márta, Virág és Zita! Az ÁBC sorrendjében!!! Nekem csak ti voltatok és más senki!!! Bocsássatok meg tettemért. Nem tehettem másként! Édesapátok és a Férjed.”
Visky Árpád – vagy ahogy sokan emlegetni szokták, Erdély Latinovits Zoltánja – már a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben kitűnt különleges tehetségével, erős karakterével, ennek is köszönhette, hogy Molière Tartuffe című vígjátékának címszerepét felváltva játszhatta „a nép művészével”, a hatalmas Kovács Györggyel. Csak érzékeltetésképpen: Kovács ekkor 53 éves volt, Visky 23... Számos darab címszerepében láthatta őt a nagyérdemű, de magyar költők amolyan „lázadó-lázító lobogású” tolmácsolója is volt, nem középiskolás fokon megidézve József Attilát (Az értelemig és tovább), Ady Endrét (Százszor is, végül is) vagy Farkas Árpádot, Magyari Lajost stb.
Csoóri Sándor így beszél róla: „Visky Árpád nemcsak kitűnő színész volt, hanem kitűnő versmondó is. Amikor még járhattam Erdélybe, átmehettem, átengedtek, nagyon sokszor találkoztam vele. Mondhatom, hogy: úgy, ahogy verset mondott, nemigen hallottam magyar színésztől. Mi volt a különlegesség benne? Ő sokkal több szünetet tartott a szavak, a mondatok között, mintha arra törekedett volna, hogy a vers rendkívüli dimenzióját teremtse meg azzal, hogy »várakoztatja« a hallgatót. Olyan feszültséget tudott fölhalmozni egy vers elmondásakor, hogy az ember már szeretett volna menni tovább, rohanni a verssel, de ő leállította, mint aki tudta, hogy abban a közegben, amelyben élünk, csak hitelesen szabad, csak akkor hitelesek a mondatok, ha feszültség közepette hangzanak el.”
1983. február 23-án letartóztatta Ștefan Cerghizan szekusezredes, a vád román- és államellenesség, holott mindössze ennyi hangzott el a sepsiszentgyörgyi színház büféjében, amikor Visky felismert két szekus pribéket: „Mi közük ehhez a helyiséghez? Hagyják el a helyiséget!” Nos, ezek a kérdések a legrosszabb helyen a legrosszabbkor hangzottak el, ezzel Visky Árpád sorsa végérvényesen megpecsételődött. A már említett szekusezredesnek tudható be a börtön, a jogvesztés, a vagyonelkobzás, az, hogy soha többé nem léphetett színpadra, ami egy színésznek egyenlő a halállal, és persze nem utolsósorban az, hogy két gyereknek félárván kellett felnőnie, és egy feleség élete párja nélkül volt kénytelen leélni a következő húsz évet. Sokat elárul Visky személyiségéről, játékosságáról, lelkivilágáról, hogy a börtönben töltött idő alatt kijuttatott egy papírfecnit, és arra kérte barátait, hogy az egyik országos napilapban apróhirdetésben közöljék a következőt: „Elvesztettem öt évet az életemből. Semmisnek nyilvánítom!”
Nincs és nem is lehet kétségünk: Visky Árpád az erdélyi magyar közösség mártírja, tragédiája kollektíve az erdélyi magyarság tragédiája. Vette a bátorságot és belekiáltott a diktatúra sötétségébe emberi, érthető hangon, magyarul, azon a gyönyörű nyelven, melyet Székelyvéckén szívott magába az anyatejjel, s melyen álmodott és sírt egyaránt. „Ez a gyermek már kicsi korától az igazság megszállottja volt. Székelyvéckén elemistaként képes volt szembeszállni a Marosvásárhelyről kiküldött tanfelügyelővel, mert úgy érezte, hogy igazságtalan volt vele szemben” – idézte fel Visky Árpád fél évszázaddal ezelőtti arcát az interjú pillanatában 85 éves édesanyja, Erzsébet. Kutya kötelességünk őrizni emlékét, hisz az a harc, amit ő akkor folytatott a világ egyik legkeményebb diktatúrája ellen, ma is folytatódik, más konjunktúrában, más eszközökkel, hisz gondoljunk csak bele, Beke István és Szőcs Zoltán ugyanúgy börtönben sínylődik, mint anno Visky. A kivételes tehetséggel megáldott Visky örök háborgó volt, a világot csak kellő iróniával és vitriolos humorral tudta elviselni, imádta József Attilát, legfőképpen azért, mert maga is hányatott sorsú volt, de lélekben, emberi nagyságban, magyarságban rokon léleknek vélte magát – teljes joggal – a költőkirállyal. József Attila fájdalmát Visky Árpád tudta úgy visszaadni, hogy amikor felvételről és behunyt szemmel hallgatjuk szavalatát, azt hihetjük, hogy József Attila szavalja saját versét...
1984. augusztus 23-án a nemzetközi közvélemény nyomására Ceaușescu szabadon bocsátotta Viskyt, de már egy megtört, meggyötört ember tért vissza családjához, abba a városba, amelyet ő annyira szeretett. Sehol nem akarták alkalmazni, a számára levegőt és nyugalmat jelentő színpadi deszkákra már nem térhetett vissza. A maga is száműzött Király Károly alkalmazta a marosvásárhelyi konzervgyárban, melynek akkoriban igazgatója volt. Ez idő alatt a színészóriás megpróbált kitelepedni Magyarországra feleségével és két lányával, Csurka Istvánt, a későbbi Magyar Igazság és Élet Pártja elnökét és Csoóri Sándort kereste meg, segítségüket kérve, de a román hatóságok minduntalan akadályokat gördítettek eléje, szándékát keresztezve és végül a Magyarországra való áttelepülést meghiúsítva. Pedig ha akkor minden másképp alakul, és Viskyt kiengedik Magyarországra, szinte biztos vagyok benne, hogy nem a harmincöt évvel ezelőtti nap lesz az utolsó életében...
Nagy kérdés halálának mikéntje, öngyilkosság vagy gyilkosság, esetleg „megöngyilkolás”? Igaz, hogy a zsebében megkaptak egy búcsúként szolgáló fecnit, de ez még önmagában nem bizonyít semmit, hiszen igencsak kifinomult módszerekkel operált a román titkosszolgálat, akár meg is írathatták vele...
Temetésére 1986. január 15-én került sor a marosvásárhelyi református temetőben. A szertartás egyfajta néma tüntetés volt a diktatúra ellen, hemzsegtek a szekusok a temetőben. Visky Árpád koporsóját hatalmas víztócsába eresztették le. Balázs Éva színművésznő, aki éveken át Visky Árpád partnere volt a sepsiszentgyörgyi társulatnál, meg is kérdezte: „Mi lesz veled, Visky Árpi?”
Még a világjárvány kitörése előtt beültem egyedül a színház büféjébe, ritkán járok oda, utoljára ifjúkoromban voltam rendszeres vendég ott. Leültem egy asztalhoz, talán pont ahhoz, amely mellett ő is volt utoljára 1983-ban, próbáltam felidézni azt az átkozott napot Visky Árpád életében, s ekkor József Attila sorai vörös betűkként gyúltak ki szívemben: „Fáradt baromként reszket lelke, teste, / Félmunkát végző társak röhögik / S feszül, mert tudja – reá korábban jön / Este.”
Visky Árpád a miénk, az erdélyi magyar közösségé, még éltében bevert egy hatalmas szeget a diktatúra képzeletbeli koporsójába, többek között neki is köszönhetjük, hogy most szabadon véleményt nyilváníthatunk bármiben, bár a Nagy Romlás itt van felettünk, elérhető közelségben, naponta. Az erdélyi magyar közösség tragédiája az önfeladás és a világgá menekülés kettős pusztító hatása. Visky Árpádot egyik sem jellemezte, de meg kellett halnia. Lázadó Krisztusként.
„Visky Árpád, Visky Árpád. Fenyvesország a te orcád. / Szavalod a székelyeknek Tiborc panaszáriáját. / Lázítasz hús-túrósorban. Ama színház hol nincs, hol van. / Woyzeck, Woyzeck, gyere vissza! Malinádat már más issza. / Alakoskodj! Hepciáskodj! Égig emel fel az ének. / Mondd el kedves Csoóri-versed, libabőrözzön a végzet. / Feküdj bele a sárba, korona-rücskös tüskeágyba. / Tapsolnak is önfeledten, rögeszméiket feledten. / Ideál kellett? Megkapták! Reménykedő istenadták. / Hős kellett? Hát hős is voltál! Fogcsikorgatva, de szóltál! / És most ott, a másvilágon is rajtad a régi járom. / Erdőszélen, januárban hallom, azóta is hallom, / faágon lógsz, gróf Rettegi, bokádat szél összeveri, / azt a rettentő csontzenét, csak azt tudnám felejteni.” (Bogdán László: Az elvarázsolt törzsasztal)
Erőss Bulcsú
