Ma 720 éve, 1301. január 14-én hunyt el III. András (1265–1301), Magyarország utolsó Árpád-házi királya (ur. 1290–1301), akit 1290. július 23-án koronáztak meg. II. András király unokája, Utószülött István herceg egyetlen fia, a Velencében nevelkedett „utolsó aranyágacska” uralkodását a trónkövetelők és a megnövekedett hatalmú bárók elleni harc töltötte ki, korai halála zűrzavaros állapotot idézett elő Magyarországon. Életútját és uralkodásának történetét Tarján M. Tamás Az utolsó Árpád-házi uralkodó koronázása című, a Rubinconban megjelent anyagának felhasználásával mutatjuk be mai Történelmünk rovatunkban.
III. András származását máig vitatják. II. András (ur. 1205–1235) király utolsó gyermeke, István nem sokkal halálát követően született meg. András ekkor már közel járt a 60. életévéhez, ezért a kortársakban kételyek merültek fel az apasággal kapcsolatban.
A Velencében élő András herceget többször megpróbálták felhasználni IV. (Kun) László király (ur. 1272–1290) ellenében, azonban 1278-as és 1290-es hatalomátvételi kísérlete egyaránt kudarcot vallott. Így történhetett, hogy amikor László meghalt, éppen Habsburg Albert osztrák herceg (ur. 1282–1308) fogságában sínylődött. Bár korábban a bárók és nemesek nagy része kétségbe vonta III. András királyi származását, László halála után mellé álltak. Lodomér esztergomi érsek hamarosan Magyarországra szöktette Andrást, majd 1290. július 23-án megkoronázta Székesfehérváron.
Az új király nehéz helyzetben volt, hiszen uralmát nem csak a külső trónkövetelőkkel szemben kellett megerősítenie, hanem vissza kellett szorítania az V. István (ur. 1270–1272) halála óta folyamatosan erősödő oligarchákat is. III. András egyedül a köznemesi tömegekben és a klérusban bízhatott, rájuk támaszkodva hívta össze aztán az 1290. évi óbudai országgyűlést, ahol 31 cikkelyből álló dekrétumot adott ki. A király az oklevél értelmében országtanácsot szervezett a legfőbb egyházi és világi méltóságokból, az oligarchák befolyását pedig úgy igyekezett ellensúlyozni, hogy a legfőbb pozíciók betöltését a köznemesi tömegek hozzájárulásához kötötte. András megtiltotta örökölhető tisztségek és egész vármegyék eladományozását, és előirányozta a vámok és korábban szerzett birtokok felülvizsgálatát. Bár az uralkodó megfelelő eszközöket választott helyzete javítására, ahhoz már nem volt elegendő ereje, hogy a fenti intézkedéseket végre is hajtsa. A bárói famíliák előbb burkoltan, majd nyíltan is felléptek ellene, és elsősorban diplomáciai elszigeteltségét használták ki.
Bár András koronázása érvényes volt, a térségben nem akadt olyan dinasztia, mely ne állított volna ellene trónkövetelőket: két legjelentősebb ellenfele a svájci Habsburg és a francia Anjou család volt. Martell Károly nápolyi herceg már IV. László halála után kinyilvánította trónigényét, majd hűbérbirtokok osztogatásába kezdett, melyek ugyan nem voltak birtokában, de az ígéret is elég volt ahhoz, hogy a bárók szembeforduljanak a törvényes királlyal. Miután Károly meghalt, fia, Caroberto – a későbbi Károly Róbert – vette át igényét. Az Anjouk lényegében nem jelentettek komoly fenyegetést András uralmára nézve, állandó adományozásaik azonban arra kényszerítették az uralkodót, hogy túllicitálja a nápolyi dinasztiát, ezért óbudai fogadalma ellenére változatlanul tékozló politikát folytatott.
Az Anjouknál komolyabb veszélyt jelentett a Habsburg-rivális, Albert fellépése, aki apja, Rudolf (ur. 1273–1291) adománya révén követelte a trónt, mivel a dinasztia hatalmát megalapozó császár korábban felajánlotta neki Magyarországot mint hűbérbirtokot. András és az osztrák főherceg 1291-ben háborút is vívott a trónért, ami a magyar király győzelmével végződött. Albert császári ambíciói miatt aztán hamarosan szövetségre kényszerült az Árpád-házi királlyal, sőt, 1296-ban még leányát, Ágnest is hozzáadta. III. András többéves küzdelemben végül legyőzte vetélytársait, de eközben állandóan szembe kellett néznie az oligarchák lázadásaival. A Kőszegiek egyszer fogságba is ejtették, 1293-ban az erdélyi vajda lázadt fel ellene. A királynak csak 1298-ban sikerült megerősítenie hatalmát.
Ebben az évben János kalocsai érsek felhívására ismét országgyűlést tartottak – ezúttal Pesten –, melynek törekvései megegyeztek a nyolc évvel korábbival: a megjelent főpapok és nemesek ismét az uralkodó hatalmának megerősítése és a bárók hatalmaskodásainak letörése érdekében léptek fel. Bár a megjelentek nem győzték ostorozni az önkényurakkal szemben erélytelen királyt, az 1298-as országgyűlés sem adott semmilyen eszközt – például ütőképes hadsereget – András kezébe, így aztán a meghozott törvények ismét csak szép gondolatok maradtak. 1298 után azonban az uralkodó már találékonyabban próbálta megszilárdítani hatalmát: beletörődött abba, hogy el kell ismernie főbb hűbéresei tartományi uralmát, ezért kiválasztott közülük ötöt – többek között Aba Amadé nádort, Balassa Demeter zólyomi és pozsonyi ispánt és Ákos István országbírót –, és szerződést kötött velük. Ezzel nem csupán hű támogatókat nyert, hanem szövetségeseket is szerzett a többi önkényúr elleni harchoz, így az 1299-es év végéig sorra behódoltak előtte a Kőszegi és Csák família leghatalmasabb bárói. III. Andrásnak uralkodása utolsó éveire sikerült konszolidálnia magyarországi hatalmát, egyúttal pedig nemzetközi helyzetét is megerősítette, miután hathatós segítségének köszönhetően I. Albert megszerezte a császári koronát.
1300 után már az sem veszélyeztette András uralmát, hogy Bicskei Gergely érsek nyíltan Caroberto mellé állt, és áthívta az Anjou trónkövetelőt Spalatóba. Látszólag Magyarország megindult a korai rendi fejlődés és virágzás útján, a történelem azonban ismét közbeszólt: 1301 januárjában III. András váratlanul elhunyt, és az ország soha nem tapasztalt anarchiába süllyedt. A rend megteremtése az interregnum után Károly Róbertre (ur. 1308–1342) és az Anjou-dinasztiára várt. (sz. a.)
